"Nem vagyok különc, csak independens"

Nemrégiben Mus megjegyezte egy történettel kapcsolatban, hogy jellemző rám, hogy pont mást csinálok, mint a többiek, mintha direkt 'csakazértis' az ellenkezőjét látnám jónak, mint mások... szerinte mindig is szerettem kitűnni a tömegből.

Akkor kissé megbántott ezzel, mert csak féligazság. Igen, néha szeretek kitűnni a tömegből. Ki ne szeretné, ha elismernék, kiemelnék, valamivel a többiek fölé emelkedhetne? Két bátyám van, természetes versenyszellemben nevelkedtem (ki ér az ebédasztalhoz először? ki ihat a kólából először? ki büfög a leghangosabban? ... mindig vesztettem ...) de szerintem a világ egyik legnormálisabb dolga, hogy jobb szeretnék lenni, mint mások.

Aztán itt van ez: JOBB, mint mások... Megfoghatatlan. Őszintén hiszek benne, hogy senki sem lehet jobb, mint a többiek - mert ez relatív. Ami jó nekem, az lehet, hogy neked a legrosszabb rémálmod, ezért nem érdemes erőt fektetni abba, hogy jobbnak érezd magad másoknál. Magadnak jó vagy? Akkor jó, és kész. 

Szóval, szeretek kitűnni néha, ha arra rászolgálok. Ha egy céges rendezvényen hivatalosan megemlítik a nevem, megtapsol 200 ember, akkor igenis büszke vagyok magamra, és ezzel semmi baj sincs. 

Ugyanakkor mindennél jobban szeretném, ha a tömeg elfogadna. Sose tennék semmit másképp csak azért, hogy ne olyan legyek, mint a többiek, mert nagyon fáj, ha megszólnak azért, mert nem úgy látom a világot, mint a többség. Ettől függetlenül a saját világrendem fontosabb, mint hogy szeressenek. Musnak azt tudtam mondani, hogy őszintén örülök, hogy bizonyos szempontból más vagyok, mint mások - mert az emberek jó részében zavar valami. Ami például nagyon tud zavarni az az elfogadás hiánya. Sose tudnék valakit azért utálni, mert például meleg. Vagy mert szőke. Vagy mert fiatal. Vagy mert szép... és hány ilyen embert ismerek? Így hát örülhetek, hogy nem vagyok olyan, mint ők. Borzasztó érzés lenne kivetkőzni magamból, csak azért, hogy elfogadjanak olyannak, aki nem vagyok.

Persze mindenki ismeri, és elcsépelt, de most tökéletesen passzol: Nevettek, mert más vagyok mint ti... és én nevetek, mert ti ugyanolyanok vagytok.

(A címbéli idézet egy 10 évvel ezelőtti underground hiphop számból van: Deego - Csak egy levél)

Álmodj hintát, homokozót...

jó tudni, hogy vannak dolgok, amik nem változnak. például, hogy zokszó nélkül kezdek kisbetűvel továbbra is mondatot a saját blogomon. Jó tudni, hogy van hely, ahol az ember az lehet, aki :) és tudom, hogy senkit se érdekel, ha így, vagy úgy írok :)
Vannak dolgok, amiken nem is lehetne változtatni, bármennyire is szeretnénk.
régen sokat gondolkoztam rajta, mennyivel könnyebb lenne, ha nem lennék olyan érzékeny, amilyen. Azt hittem, hogy a legjobb önvédelem, ha megkeményítem a lelkem, elzárom minden őt érintő kényes probléma elől. ezt a megkeményítés rengeteg dologban hasznomra volt az elmúlt 10 évben. Sokat formált rajtam, sokat tanultam magamról, és arról, hogyan kezeljem az akadályokat. Nem esem pánikba. Na jó, most kemény és erős vagyok, és ezt mondom... De tény, hogy rengeteg olyan helyzetben találtam már magam, amikor sokan eldobták volna a gépszíjat, hogy ennyi, és ne tovább... Ahelyett, hogy ilyen helyzetekben engednék a pániknak, és hisztérikus bőgésben törnék ki, veszek egy mély levegőt, és mérlegelek. Tehetek valamit, hogy jobb legyen? Ha nem, akkor a következő lépés már az, hogy el tudjam fogadni: nem változtathatok meg mindent (és mindenkit se, sajnos). Amire nincs befolyásom, azt el kell fogadni. Lázadhatok életem végéig, mert a lista végtelen, az engem ért sérelmekről, vagy megpróbálhatok élni ezekkel.
Talán ez a szemlélet az, ami miatt könnyebben veszem tudomásul a bukásokat. Persze, attól még végtelenül tud fájni, és a tehetetlenség a legrosszabb. akkor csak sírni lehet - de miért is lenne ez baj? Nem dühöngök, nem vádolok másokat, csak zokogok, hogy nem tudok többet, mást tenni az ügy érdekében.

lelki edzés évek óta ide, vagy oda, ugyanaz a végtelenül érzékeny lélekgombóc vagyok, mint 10 évvel ezelőtt. továbbra is tudok sírni BÁRMITŐL. és jól is esik. és kell is. aki mást mond, az hazudik.
most például remekül esik a Könnyű álmot hozzon az éj c. örök klasszikusra bőgni. üvöltve énekelni, és bőgni :) nem szomorúságomban, örömömben. mert a világ akkor is csodálatos, ha a társadalom jó részét utálom és képtelen vagyok elfogadni. mert akkor is tudom, hogy vannak olyan értékek, érzések, amik felülkerekednek minden emberi hitványságon. Ez egy altatódal, és bár a gyerekvállalástól olyan távol állok, mint ide 'lacháza (40 km autóval, a Google szerint) - ennek ellenére is látom magamat, ahogy majd a gyermekem ezzel ringatom... biztos sírni fogok akkor is sokszor a világ borzalmain, és aggódni a jövő miatt... de biztos, hogy mosolyogva fogom mindezt tenni, mert tudom, hogy én más vagyok. Az, hogy nem állok be a legnagyobb tömeg mögé teljes vállszélességgel - az ad bizonyosságot arról, hogy nem fertőzött meg minden, amitől félek. Ha majd egyszer a mi családunk is kiegészül egy új emberrel, akkor biztos vagyok benne, hogy Neki is a világ gyönyörű oldalát fogom tudni megmutatni, és ez szerintem rengeteget számít. A világ nem jó, vagy rossz, nem ilyen, vagy olyan - nem lehet beskatulyázni. Tudjuk, mennyi mindenből áll ez össze. Ennek ellenére, a világot és az életet gyönyörűnek kell felfogni, mert már az is csodálatos, hogy létezünk, hát még az, hogy ezt a létezést megoszthatjuk olyanokkal, akiket szeretünk, és részesei lehetünk egymás életének.

Ébredő erő

in medias res

Sosem telt el ennyi idő blog nélkül - és remélem, nem is fog. Hiányzik.

Az elmúlt napokban hetekben hónapokban  időben (is) sokat gondolkoztam rajta, hogy csak le kéne már írni, hogy mi történik, de aztán jön rögtön a hol is kezdjem? vívódás.

Így hát, egyelőre apró részletektől haladunk az egészig, míg nem végre tudok majd írni az általános kis életemen felül olyan dolgokról is, amik mélyen foglalkoztatnak. Attól még, mert nem írom le naponta többször, pont ugyanúgy megvan a véleményem az egész világról, mint eddig, és ez kikivánkozik. Szóval, szoció és psziché vonalon még mindig kattognak a kerekeim, ebből sokkal többet le is szeretnék írni ismét. 

Mivel még mindig van napi 4-5 látogató a blogon (köszi! tényleg! :)) ezért valamennyire vázolnám is, hogy mi zajlik.

Tavaly ősszel blogoltam úgy igazán utoljára. Idén már 25 lettem :) akik még tudták, milyen volt minime blogja, azoknak itt jelezném, hogy az bizony már több, mint 10 éve volt! Csak úgy repülnek az évek. Szóval, már legalább 12 éve blogolok :) 

Tavasszal abbahagytam az egyetemet. 4.5 év kellett hozzá, hogy belássam, hogy már sokkal jobban utálom, mint amennyire reménykedem a hasznában. A lelki békém sokkal többet ér, mint a diploma. Nem mondom, hogy egyszerű döntés volt (elvégre, 4.5 évet vártam vele), Balázsnak is legalább olyan fájdalmas volt, mint nekem, őt is nagyon megviselte. Maga a tény, hogy évekig küzdöttünk (mert azért neki is meghatározta az életét ugyanúgy) aztán eldobom magamtól a lehetőséget... hát, nem volt boldog, de azt hiszem, mostanra már elfogadta, hogy így döntöttem.

Májusban voltunk Máltán <33333 ami csodálatos volt :)) rövid időnk volt, de 3 szigetet bejártunk, hajókáztunk sokat, elmentünk a Kék Lagúnához is, és rengeteg természeti kincset láttunk. Még nem döntöttem el, hogy természeti szempontból Málta vagy Szlovénia viszi a prímet, de mindkettő gyönyörű. 

A nyarat néhány nap kivételével végigdolgoztam... a jelenlegi (főképp...) szoftverfejlesztő/tesztelő munkám szeretem még mindig, de a csapat olyan változásokon esett át, amit már nagyon nehezen viseltem el ép ésszel. (részletek a mindennapjainkból: "a musliNca szerintem a muslica becézése" ... "hozok akkor a boltból neked ceruzaelemet, de az milyen???" ... ) Nem is a néha elburjánzó butaság a fájdalmas, hanem az a mély negatív intrikus világszemlélet, amit körülöttem többen képviselnek. (persze összefogva, csordában.) Nagyon ki tud akasztani a rosszindulat, a 'dögöljön meg a szomszéd lova', az áskálódás, és az indokolatlan pesszimizmus ("az nekünk úgy is csak rossz lesz")... Nagyon fennköltnek tűnik így leírva, de nem tudom másképp mondani, csak hogy túl szép a lelkem ezekhez a dolgokhoz... nem tudom elviselni az igazságtalanságot, az intoleranciát, a csapatmunka teljes hiányát csapatban. Én mindig mindenkinek segíteni szeretnék, és már attól is rosszul éreztem magam a közelükben, hogy nem kértek segítséget tőlem még olyan dolgokban sem, amiben nyilvánvaló volt a szakértelmem. Olyan eset is volt, hogy hárman keresték a megoldást, amit egy fél mondatban összefoglaltam, de biztos túl lealacsonyítónak érezték a 40 évesek, hogy egy 25 éves akar nekik segíteni, és logikusabb volt 10 emberen átverekedni magukat ugyanazért a válaszért...

Balázs joggal mondja, hogy le kell ezeket szarni, de egyszerűen a létjogosultságuk is zavar... mármint, hogy van létjogosultságuk, egyáltalán... és főleg az akaszt ki, hogy egymást buzdítva tényleg azt hiszik, hogy teljesen rendben van a viselkedésük, hozzáállásuk. ("sok lesz a munka? akkor mondjunk fel!" ... AKKOR MONDJATOK! ... párszor már muszáj volt kifakadnom.) Nekem azt tanították, örülj, ha tudsz dolgozni, ha van munkád, van kereseted, lesznek javaid. Nekik meg MINDEN rossz, minden ártó szándékú, és biztos minden csak ellenük van. Ők saját maguk középpontjai. Ami egy határig normális, inkább úgy fogalmazom, hogy a középpont túl nagy, amitől nem látják a mellettük ülőt se. Van, aki időközönként emlegeti a jajjveszékelés közben, hogy tényleg felmond. Már 5 éve. Azt mondják, akinek fáj, de nem változtat, annak nem fáj eléggé.

Szóval, többek között a társaság miatt is döntöttem úgy, hogy nekem ez már fáj eléggé ahhoz, hogy más munka után nézzek.

Mondanám, hogy kerestem más munkát, de 1-2 ismerős megkérdezése még nem jelent semmit. Viszont mikor cégen belül meghirdettek egy pozíciót, akkor 3 nap gondolkodás után leadtam a jelentkezésem. A 3 nap is csak abból állt, hogy a főnököm miatt aggódtam, hogy otthagyom őket a kakiban (mert 1 éve lassan, hogy emberhiányban dolgozunk) szóval kínosnak éreztem, hogy ilyen helyzetbe hozom, hogy most akkor már mindenképp le kéne akasztani valami jó munkaerőt... Aztán beláttam, hogy csak magamnak akarhatok jót, nem másoknak. És ha a fenti idióták közül akár csak egy tényleg felmondott volna előttem, akkor mégkevesebben ülnénk mégnagyobb kakiban. A főnökömnek előre szóltam (nagyra értékelte, sajnálta a döntésem, de bíztatott), aztán lezajlott a kiválasztási procedúra. Így lettem most 2016.11.01-től értékesítés koordinációs munkatárs. a speciális munkatársból :D ezek a nevek egyáltalán nem fedik a munkakört végül is... Röviden: A jövőben az országos értékesítő szoftverünk fejlesztéseit fogom igényelni és tesztelni (ez eddig is munkaköröm volt, csak 3 másik szoftverrel együtt), országos belső kiadványokat fogok írni, szerkeszteni (gyakorlatilag nyomtatásban jelenek meg!!! :D), ezen felül hozzám fog tartozni 8 db befektetési termék, meg persze lesz még egy csomó dolgom. Szóval, egy emelettel feljebb költözöm, ahol reményeim szerint emberileg is magasabban kvalifikált munkatársaim várnak már szeretettel. Nem akarok gonosznak tűnni, de egyszerűen nem tudtam összeegyeztetni néhány emberből semmit magammal... a munkamorált, a hozzáállást, a viselkedést (pl. postás gumival lövöldöznek, mint az oviban, és gond nélkül becélozzák a főnök fejét... aki aztán a könnyeivel küszködve állapítja meg, hogy oké, még lát. Sose jutna eszembe emberre célozni, ha már ilyen hülyeségek töltik ki a munkaidőt :D) Egyszerűen nem voltak velem kompatibilisek. Vagy én velük. 

Júliusban már a 3. évfordulónkat ünnepeltük :) Voltunk szeptember végén Balázzsal Varsóban, 2 éjszakát, megnéztük a felhőkarcolókat, és rengeteg szép épületet meg parkot (egész Varsó egy nagy szép park!), meg persze bejártuk a várost, felmentünk 32 emelet magasra is, kikapcsolódtunk, söröztünk, kirándultunk ahogy szoktunk, sőt, még MØ koncertre is mentünk :) Balázs októberben betöltötte a 30-at, tényleg durván repül az idő :) Láttuk élőben a Red Hot Chilli Peppers-t az Arénában <3 Sőt, Lajkó Félix citera koncertjére is eljutottunk végül a Várkert bazárba <3 Voltunk megszemlélni a koalákat (kötelező évente legalább 1x :D) szóval az Állatkert örök sláger, főleg tényleg mióta koala mackók is vannak :D szívem szerint felcsimpaszkodnék melléjük a fára, és ezzel tengetném a napjaim. Voltunk Eindhovenben is (Hollandia) Balázzsal és Danival hármasban, mert szegény Viola nagyon lebetegedett :( Át lehetett volna íratni a repülőjegyet meg a szállást más nevére, de majdnem annyiba került volna, mint az út, és csak 1 éjszakára mentünk (hajnali érkezés, esti indulás) szóval nem érte volna meg a hűhó. Szegénynek viszont remek képeket készítettünk a szakadó esőben :D A terv 2 nap biciklis városnézés volt, ehelyett megfutamodtunk az esőtől és nem mertünk tekerni a pocsolyákban. A reptérről kilépve az ígért 15 km/h-s szél helyett arcon csapott nagyjából egy 80 km/h-s széllökés, és ügyes kislány módjára abban a pillanatban tűnt fel, hogy a sálamat itthon hagytam. Én, aki augusztus végén alig várja már az első szellősebb napot, hogy sálat hordhasson... :D Persze megküzdöttünk az elemekkel, és jól telt nagyon ez a 2 nap, csak nagyon gyorsan eltelt.

Decemberben megyünk még Milánóba, azt is nagyon várom már, oda megint csak kettesben :)))) addig még túl kell élnem a kicsit sem laza betanulásomat a sales-re, ami azt jelenti, hogy 2 hónapon keresztül átfedésben dolgozom itt is, ott is... lesz előnye (2 ember szerepében tudom egyidőben letesztelni ugyanazt :D) de meg fog viselni ez a kétlakiság, az biztos. De erről remélem  majd legközelebb :)

(és most, hogy címet adtam a bejegyzésnek, eszembe jutott még egy 'izgalmas' tény az idei évről: Megnéztem a legutolsó Star Wars filmet, és büszkén mondhatom, egész jól aludtam rajta. Legalább mostmár biztosra tudom, hogy a következőt semmiképp sem kell megnézni. Eddig ez a 2. film amin moziban elaludtam az Avatar után...)