Az első három hónap

Több ismerősöm rendszeresen emlegeti, hogy a kapcsolat első 3 hónapjában minden kiderül... azon áll, vagy bukik az egész, és ha három hónapig minden rendben, akkor jó eséllyel az úgy is maradhat.
Ezzel kapcsolatban én végtelenül szkeptikus vagyok - túl sok  kapcsolatom élte már meg vidáman a 3 hónapot, hogy aztán még 3 hónappal, vagy évvel később valami elromoljon... inkább úgy fogalmaznék, hogy ha az első 3 hónap rossz, akkor az már nem lesz jobb.

Úgy telt el ez a 3 hónap, mint egy szempillantás, de bizonyos szempontból mégis olyan érzés, mintha legalább fél év lenne, és akkor abba most nem megyek bele, hogy annyi minden történt a Házinyúllal, velem, velünk együtt is, mint másokkal hosszú évek alatt sem. Gyakorlatilag most még furán hangzik, de időben a kapcsolatunk felét olyan dolgok tették ki, amik rendesen próbára tettek külön-külön is mindkettőnket, és a kapcsolatunkat is - mégis, úgy érezzük hogy a kapcsolatunkra ez mégsem volt különösebb hatással, ami szuper felismerés. Nem fogok konkrétumokat írni, mert felesleges, ezt az időszakot garantáltan nem fogom elfelejteni soha. Ami fontos viszont, hogy azt se felejthetem el, hogy Hny mennyire mellettem állt, támogatott, segített és bátorított akkor amikor arra volt szükségem, ha kértem ha nem, lelkileg és fizikailag is velem volt. Egyértelművé vált (és szerencsére szintén nem az események hatására), hogy nagyon szeretjük egymást. :)))))

Az együtt töltött idő relatív. Nem tudom, hogy valaha is lehetne 'sok'. Azt nem mondom, hogy sose elég, mert keresem az ideális egyensúlyt (mert hajlamos lennék összenőni vele), néha napokig nem látjuk egymást, vagy max munka után hazafelé, néha 1-2 napot egyhuzamban együtt töltünk. A múlt héten először tartottunk maratoni együttlétet (nem olyat :D), pedig egyáltalán nem terveztük.
Azelőtt héten vasárnap ment haza tőlem, munkában azért persze láttuk egymást meg ebédeltünk együtt, de úgy volt, hogy csak csütörtökön alszik nálam, aztán valószínű még hétvégén valamikor. Ebből viszont véletlenek sorozata miatt (persze :D) maraton kerekedett.
Szerdán este fél tízkor végzett az irodában - ezért mondtam, hogy mivel én közelebb lakom, és már egy jó ideje van nálam ruhája, aludjon itt. Szimplán praktikus okokból :D A csütörtök már meg volt beszélve, ezért maradt a terv, akkor én aludtam nála, és mivel szombatra állatkert volt a program, ami mellett lakom, ezért szimplán praktikus okokból pénteken megint Hny aludt nálam :)
Szombaton állatkerteztünk többek között, majd nálam aludtunk. Vasárnap ebédre várt minket az anyukája, aztán én mentem Mucival találkozni, és bár ez sem volt tervben, este megint nála aludtam. Szimplán praktikus okokból egyébként, mert a hétfői terv az volt, hogy új seprűt veszek, az OBIhoz meg Ő lakik közelebb :D Szóval ma vásárolgattunk, aztán Fringe maratont tartottunk (rekord lassan néztük meg a 2. évadot amúgy) és hétfő este jöttem haza a szép új seprűmmel. Oké, szerda-csütörtök-péntek csak munka után voltunk együtt, de akkor is kvázi 5 napot egyhuzamban, ami az eddigi heti 1-2 esetleg 3 éjszakához képest valóban maraton. És minden perce csodajó volt :) A legfurcsább szerintem mindkettőnknek az, hogy mennyire természetes volt. :)

Így történt, hogy volt alkalmam teljeskörűen kiélni, hogy mostanság egy hatalmas romantikus érzelemgombóc vagyok (biztos nincs köze hozzá :D) és megtörtént az első szerelmi vallomás is, az alábbi 2 másodperces párbeszéd formájában:
- szerinted szeretjük egymást?
- szerintem igen.
A második már szebb volt, de ennél szebb nem kell soha :))))))))))

"Bántottak már eleget, volt hogy már sírni se volt erő"

A cím Kowalsky meg a Vega - Egy világon át.

Először azt akartam adni címnek, hogy Öngyógyító - ez talán kifejezőbb lenne ehhez a poszthoz. De... nincs akkora szükségem gyógyításra.

Jól vagyok.

A körülöttem lévő emberek (és persze én is) tesznek érte, hogy boldog legyek, és ez teljesül is :) szóval nem lehet okom a panaszra. Most mégis picsogok, mint egy 12 éves. És ennek nem is én vagyok az oka - hanem a Létrás. 

Ismeritek a kifejezést, hogy egyik fülén be, a másikon ki... az elmúlt években számtalan sértés rohant át így a fejemen, balról jobbra. Aztán egyszer csak kiderül, hogy az agyam mégis figyel mindenre.

Tudom, hogy hazugságok. Tudom, hogy aki hozzámvágta, téved. Tudom, hogy nem lett, hogy nincs igaza.

Életképtelen vagyok?

Kisgyerek? Óvodás? Önállótlan?

Buta, akinek meg kell mondani mit tegyen?

Majd nem fog megállni a lábán, ha egyedül él? Nem lesz semmire pénze?

Ezeken én mindig jót derültem - bár szívszorító, ha az embernek olyan mond ilyet, akit tiszta szívéből szeret. De abban is segített, hogy rádöbbentsen, hogy ez nem kölcsönös. De azért inkább nevetség tárgya volt minden ilyen mondata. A barátaim véleménye fontos, közülük többen több, mint tíz éve követik elég közelről az életem. Ilyenkor remek terápia volt, ha ők felhívták a figyelmem rá, hogy gyakorlatilag 19 éves korom óta önellátó vagyok, önálló, felelősségteljes és fontos munkát végző felnőtt - szóval csak röhögjünk, hogy ki is az óvodás? ...

Sosem vettem magamra. Ahogy mondta - hogy egyáltalán ilyet tudott mondani, az a lelkemet tépte szét, de amit mondott... azt nem vettem komolyan. Nem fáj.

Ami viszont nagyon lélekrágó, hogy hiába bizonygattam, és most már nincs is mit bizonygatni... SOSEM fogja már beismerni, hogy tévedett. 

Akkor sem, mikor a különélésünk 1. hónapja után kölcsön akart kérni tőlem. Az életképtelentől, az önállótlantól. Attól, aki majd biztos éhen fog halni ha egyedül él majd.

Ezzel az egésszel egy pillanatig se lenne szabad foglalkoznom - tudom. Neki nem is akarom mondani, nem akarok én már senkit se bántani. De hiába erősítem magamban a tudatot, hogy mennyire nem volt igaza... Kevés. Kevés, mert sosem fogom tudni neki bebizonyítani, hogy téved. Hogy nem is ismer. Hogy nem úgy ismer, aki vagyok. Élő példája ennek, hogy míg ő életképtelennek, addig a barátaim a legtalpraesettebbnek tartanak.

Nem elégtételt akarok, nem azt, hogy neki legyen rossz. Csak elfelejteni örökre, hogy éveken át az Ő szemén keresztül néztem magam, és kezdtem elhinni, amit mond rólam. Örök hálám érte, hogy az utolsó találkozásunkkor hozzám fordult segítségért - az én szemem felnyitotta. Közben meg az Ő szeme valószínűleg élete végégig csukva lesz velem kapcsolatban...

Az elmúlt évek rengeteg vidám pillanatot hordoztak magukban, amiért hálás vagyok. De ez a poszt most tökéletes mementó annak, mekkora traumát tud okozni a másik ember véleménye - és nem a véleménye fáj visszamenőleg... hanem hogy egy kibaszott nagy "sajnálom, tévedtem" életem végéig itt fog lógni a levegőben, megérdemelten, mégis kimondatlanul.

home, sweet hone?

itthon vagyok veresen.

egyenlőre rossz.

egyenlőre kapirgálok a szemétdombon, amit a szobámnak hívtam évekig. most hihetetlen idegen minden, ami itt van.
rájöttem, hogy soha többet nem szabad 'emékeket', mütyűrkéket gyüjtögetnem, mert minden, ami materialista, egy idő után mégis csak szemét lesz. viszont sosincs szivem kidobni semmit.... pedig nyilvánvalóan szemét, és nincs már szükségem rájuk.
például a PediG első lemeze, díszborítóval, a fantasztikus zenészek (...) aláírásával. alapjáraton, CÉDÉ! mit kezdjek vele? a dvd lejátszómba be lehet ugyan tenni, de azt se használom évek óta.
idegenek a pószterek, a falon az emlékek, a rengeteg plüssállat. de bűntudatom lenne, ha kidobnám mindet.
a régi okleveleket, elismeréseket, emléklapokat, az előre hozott angol, infó érettségim százalékait a tükörre ragasztva, az ncore süti receptjét, (...)
az általam festett üveglapok... szépek, de mit kezdjek velük? egyáltalán minek vannak még mindig meg? általános iskola hetedikben vagy nyolcadikban festettem őket. sőt, egyáltalán minek hoztam haza?

minek tartunk meg bármit is?

mégsem vagyok biztos abban, hogy képes lennék kidobni ezeket... ez itt a probléma. pedig a legtöbb holmim már nem is emlékeztet magára, az emlékre, csak úgy van.

elveszettnek érzem magam. persze, ez az otthonom, satöbbi...

de mégis, én ott vagyok otthon, ahol Cézével vagyok...