kedd, augusztus 14

Házinyúl

Házinyúlra nem lövünk, ugye?

Egyszer már történt hasonló velem. Akkor a pletyka megelőzte a valóságot: Egy főképp egyetemista diákmelósokból álló munkahelyen nagyjából mindenki mindenkivel kavar. Tisztelet a kivételnek. Én ezt nagyjából 2 évig szkeptikusan néztem (foglalt is voltam, meg hát, házinyúlra nem lövünk, még akkor se, ha diáknyúl). Aztán egyszer csak nekem szegezték a kérdést, hogy tényleg együtt vagyunk a Kócossal?
(kis kitekintés, 201X*-at írunk, és a nyár jó részét nyekeregtem végig itt a blogomban is Kócos miatt.)
Mikor megkérdezték, hogy tényleg járunk-e, még csak azt se tudtam, hogy létezik. Ő se tudta rólam. Aztán egy céges bulin végre megismerkedtünk. Aztán egyre többet ismerkedtünk, aztán én azt hittem, ez lehet valami több, és hiába éreztem ezt róla is (mármint hogy így érez) foggal körömmel kapaszkodott a függetlenségéhez, én meg pofára estem úgy, hogy elég mélyen sikerült belezúgnom.
De addigra én már nem dolgoztam ott. Ezúton is üdv, és kapd be.
*ciki, de visszakeresés nélkül most már fogalmam sincs, hogy mikor volt ez az apró de jelentőségteljes kaland Kócossal. Létrás előtt, és Cézé után, ez biztos, de éjjel én most évszámra biztos nem fogom megmondani. De ahogy az ábra mutatja, akartam :D
Kócossal sose dolgoztunk együtt már onnantól, hogy a kettőnk hülyesége elromlott.

Mióta komolyabb munkahelyem van (5+ éve) és egyre komolyabb beosztásom (másoktól tudom :D néha rám kell szólni, hogy szép lassan fontos ember lettem), azóta ahányszor szóba került, tiltakoztam a házinyulak befogása ellen. Létrás miatt nem voltam érdekelt, de elveim azért vannak. Végtelenül veszélyes terepnek tartom, ha kollégával kezd valaki, minél közelebbi kolléga, annál veszélyesebb, ha pedig felettes-beosztott viszony van köztetek, az maga az öngyilkosság. Valaki valahogy nagyon rosszul fog járni ebben a történetben.

És hogy mi a téma aktualitása? Üdvözölhetünk egy új címkét a blogon: Házinyúl. :) Nyilván innentől elég egyértelmű, hogy házinyúlra nem lövünk ugyan, de nehéz elállni a találatok elől... levadásztuk egymást. (a korábbi róla szóló posztokhoz is felvittem a címkét)
Mivel vélhetőleg erről konkrétan sose fogok részletesebben írni, most leírok minden felmerült és felmerülő kérdést, meg magamnak is mementónak, hiszen úgy is én vagyok saját magam legrégebbi és legtartósabb olvasója.
- Először is leszögezném, hogy mielőtt Létrással szakítottunk, a Házinyúllal (a jövőben jó eséllyel Hny) nem volt köztünk semmi. Még csak nem is ismertük egymást, a nevét tudtam azért, mert együtt jártunk céges fociedzésre, de ennyi.
- Miután Létrással szakítottunk, akkor se hirtelenjében keveredtünk össze. Udvariasan és idegesítően távolról kerülgetett, már többen megjegyezték, hogy legyeskedik körülöttem, sokat beszélgettünk, de sose hívott el egy randira. Az udvarias és távoli kerülgetés lényege az volt, hogy igyekezett felmérni, mikor mennyire vagyok már túl Létráson. Aztán gondolom megunta, hogy nem tudja felmérni, és megkérdezte.
- Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon távoli kolléga, gyakorlatilag nem együtt, csak egy cégnél dolgozunk. Közös ügyünk, munkák és projektünk nem volt és nagyon nagy valószínűséggel nem is lesz sose.
- Nem siettük el a dolgokat, én jó ideig magamnak se ismertem be, hogy együtt vagyunk, nem hogy neki, vagy másoknak.
- Komolyan gondoljuk, nem néhány vidám éjszaka miatt zavartuk össze a világunkat.
- Mivel a város nagyon kicsi, és bárhol bárki megláthat minket (és eddig csak két esetről tudunk biztosan...) ezért megelőztük a pletykákat és én is szóltam a főnökömnek, ő is szólt a főnökének, és senkinek semmi problémája vele, örülnek nekünk.

A gonosz kis tényeket árnyalják a helyi és emberi tényezők. Az, hogy igazából egy helyen dolgozunk, de simán megesik, hogy nem találkozunk. Vagy pont hogy a folyosón szembe sétálunk egymással... Az első végtelenül zavarbaejtő volt :) De talán az rosszabb, ha nem is látom :)
Az emberi tényező meg nyilván a pletyka faktor... Timcsit már faggatta (egyébként vezető beosztású.......) ezzel a dumával, hogy "Mit lehet tudni Judit magánéletéről???" (Timcsi nem hiába a barátom, annyit válaszolt, hogy azt, hogy magán <3) a Házinyulat is megkörnyékezték furcsa kérdésekkel. De azt hiszem akkor szabadult el a pokol, mikor az utolsó munkanapomon (most szabin vagyok) kimentünk fagyizni többen, és kézenfogva sétáltunk a Házinyúllal, mikor is 3 kolléga nézett végig rajtunk. Talán a három legpletykásabb, egyik se kedvel engem, és még szerencse, hogy három külön osztályon dolgoznak. Tíz perc múlva már a cég jó része hallhatta a történteket :P
Ilyenkor azért jó 4 nap szabi, mire visszamegyek, már mindenki el is felejti :D

Imádlak! ...vagyis, én annyira bírlak...

előbb a zene, aztán a szöveg, aztán a duma.

Blabla: Annyira bírlak (Szerenád)
Én annyira bírlak,
de nagyon jól tudom, 
hogy most 'szeretlek'-et illett volna mondanom,
mert félreértesz,
és félreértelek,
pedig én annyira bírlak, hogy azt el sem hiszed,
néha még én is elgondolkodom,
vajon hogy lehet az, hogy veled ennyire jól bírom?
bár meg kell hagyni,
sokszor túlzottam izgulok,
mert annyira félek, hogy mindent elbaszok.
rémeket látok, s ez ugyanúgy zavar
engem is mint téged,
és folyton kiabálok,
fáraszt és unom.
én nem vagyok ördög,
csak az akarnék lenni, de nem sikerül,
és nem leszek más, 
csak utánozós majom.
na tessék és már megint csak magamról beszélek,
pedig te is érdekelsz.
jajj nem te is, csak te,
hogy nehogy félreérts.
de mit mondjak rólad, ami új neked?
csak azt tudom, hogy én 
annyira bírlak,
annyira bírlak, 
annyira bírlak, 
hogy azt el-sem-hiszed,
el sem hiszed...


Szóval. Azt hittem, mennyi mondanivalóm lesz a témát illetőleg... körülbelül 1 hete csak a fenti szám szövege jár az agyamban. És rá kellett jönnöm, hogy jobban elmond mindent, mint én.

Én csak azt mondom, imádlak. Te nem mondasz semmit. - épp csak azt nem mondod, köszönöm. Vagyis, még azt se :D
Nem is kell. Igazából önfegyelmet kell tanulnom, és nem kimondani minden egyes érzésem azonnal. Pedig ez sem azonnal volt :)

Attól féltem, azért kukulsz meg ilyenkor, mert nincs helyénvaló válaszod. A helyénvaló ezesetben egy "én is imádlak" lenne. Vagy mert megijesztelek. Magammal, a közelségemmel és nyíltságommal. De már inkább úgy hiszem, hogy nem ilyen egyszerű téged megijeszteni... csupán a megfelelő szavakat keresed... és a megfelelő, úgy érzem, a szeretlek lenne.

Magunkat ismerve, amennyire azt tudtuk tagadni, hogy egyáltalán bármi közünk van egymáshoz, azzal az erővel évekig várhatunk az első szeretlekre.
Múlt héten mikor többen együtt iszogattunk, egy félmondattal arcon rúgtál mindenkit, mert úgy kezdted, hogy akkor szerettél belém... (mikor véresre rúgtam véletlen a lábszárad) és egy kedves jóbarátom le is csapott mint keselyű a dögre, mindenki más lefagyott, és hirtelen hárman három irányba tereltük a beszélgetést.
Már bánom, hogy én is olyan nyuszi vagyok, hogy nem fitogtattam a kérdést, ennyi idő után meg már nem illik :) de azért nem felejtem el :P de amíg te ezt ismét szóba nem hozod, addig egész biztos, hogy imádni is csak titokban foglak.

vasárnap, augusztus 5

Vagyunk

Bozasztó, hogy mennyire tudom félteni a sosem volt függetlenségem. Borzasztó, hogy mennyire tudok rettegni attól, hogy valaki fontossá válik az életemben.

(és itt jegyezném meg az olvasóim egy részének, hogy ne olvassátok tovább, lelki gyötrődés és pasi téma, a legszebb kombó)

Ez egyébként a barátkozásra is igaz - nem engedek magamhoz közel új embereket, a legközelebbi kollégáim kifejezetten zárkózott típusnak tartanak. A barátaim meg nagyon nem tartanak zárkózottnak :)
Minden esetre, egyértelmű hogy ez egy védekezési mechanizmus.

De mit csinál az ember lánya, ha egyébként bokáig bele tud remegni egy pillantásba is?

Tagad.

Nem hívjuk sehogy. Van Ő, meg én. Még csak nem is vagyunk, mert az már összetartozás, és a hideg kirázott tőle. Pláne nem vagyunk együtt. Maximum időt töltünk együtt, amit ismerkedésre szánunk, de nem vagyunk együtt.
Mondjuk, már ahogy kezdtem, az sem igaz... "nem hívjuk sehogy" - én nem hívom sehogy, Ő meg rám való tekintettel nem akarja hívni sehogy. Nem címkézünk, nem kategorizálunk. Csak... Vagyunk. (Itt most nem írnám le, hogy látszólag 5 sor alatt jutottam el a külön-külön van Ő, és vagyok én felállástól addig, hogy már azt írom, vagyunk. Ez a gyakorlatban nem 5 sornyi időbe telt.)

A barátaim már egy ideje röhögnek ezen a tagadáson, és azon is hogy felháborodok ahányszor többesszámban kérdezik meg "mi újság velünk?".
D. volt az első, aki 1 hét után röhögve közölte, hogy magamnak még hazudhatok talán egy hétig, de neki már biztos nem. Túl jól ismer.

Hogy jutok el a tagadástól addig, hogy elepedek azért hogy a barátnője lehessek? Magát a folyamatot persze nem tudom leírni, de hogy tépelődve, az biztos.
Tépelődve, és rettegve. Félve, hogy mi lesz holnap, egy hét múlva... hosszabb távban már rettegni sem tudok :D

Nemrég kinéztem egy 2 hét múlva lévő előadást, de nem mertem elhívni, mert bele se bírok gondolni, hogy 2 hét alatt hányszor tud megfordulni az ember tengelye körül a világ. Hétvégére is alig merek tervezni, nem hogy hetekre előre! Jó ideig tépelődtem, aztán végül el is feledkeztem az egészről.
Tegnap elhívott egy szeptemberi koncertre.
Lefagytam. Csak álltam, és bámultam. Valószínű nem ezt a reakciót várta. És gondolom arra se számított, hogy konkrétan érdekel az is, hanyadikán lesz - és nem a munkanapok miatt, hanem mert fejben gyorsan összeadtam, hány hétre előre tervez. Aztán megint lefagytam. Számon is kért, hogy esetleg nem szeretnék válaszolni? :D
Persze hogy szeretnék vele elmenni, egyértelmű, ezen nem kellett gondolkoznom. De csak remélni tudom (az alap negatív hozzáállásommal, minek is örülnék, inkább rettegek kicsit) hogy akkor is még minden olyan jó lesz, mint amilyen jó most. Mert most nagyon jó! :)

Később visszakérdeztem újra, hogy hanyadika a koncert? Majd a világ legtermészetesebb módján mondtam ki, ami már nagyon kikívánkozott, és tudom, hogy őt is annyira megérintette: Aznap leszünk majd két hónapja együtt! :-O

Ennyit a címkézésről, összejöttünk, már a legutolsó kis sejtjeim se hajlandóak tagadni. Most megyek és rettegek kicsit tovább attól, hogy elijesztem, elijeszt, elromlik, megunja, stb. stb. stb.

Közben azért igyekszem teljes mértékben átadni magam a boldogságnak, kiélvezni az utolsó cseppig, és elnyomni az aggódó énemet, hogy vajon meddig lesz ez még így?

szombat, augusztus 4

jáccótéri statisztika - mert imádom és vicces :D

Mivel az elmúlt években összesen nem volt szerintem 10 bejegyzésem, hiába van 11 rendszeres feliratkozott olvasóm - meg vagyok győződve róla, hogy a belvárosi jáccóteret már réges-rég nem olvassa senki.
Néha néha rápillantok a statisztikára, hogy rájöjjek, tévedek - és mindig nagyon mókás az eredmény, amit látok.
Például, az elmúlt 1 héten rengetegszer töltötték be a blogomat Kanadából:

Ráadásul, úgy tűnik, Kanada új a listán, mert globálisan így néz ki (és innen puszilok mindenkit):
Az olvasók forrása pedig egyértelmű: Google. Mindenki a keresőbe írja be, hogy jáccótér, ez normális, én is így működöm :D Második leggyakoribb forrás Ildi blogja, aki mögött csak hajszállal van lemaradva Imola (sok puszi mindkettőnek, Ti is megtaláljátok Őket nálam, itt jobb oldalt, Gomboca illetve a Virtuális kuckó tartozik hozzájuk <3)

A Google-be beírt keresőszavak, amikről az emberek idejutnak, mindig viccesek. Sokáig vezettek a dekorációs ötletek ( :D biztos örök olvasómmá váltatok, köszi! :D), ezt már régóta átvette a 'jáccótér' keresőszó, illetve sokan a nevemmel együtt keresnek rá. - Ez nagyon zavar. Mármint, hogy releváns találatnak kihozza a blogomat, mert nem kéne, szóval ezt újra kell majd bírálnom, mégis hogy történhet ilyen. Bár a blog és a nevem közös használatával érkeznek, szóval azért vakon szerintem a nevem alapján még mindig nem lehet beazonosítani a blogot.
További kedvenc keresőszavaim: dolgozószoba, lakáskiegészítők, és a legjobb: 21. századi szerelmes versek :D
Remélem mindenki megtalálta a számításait, akiket ide fújt a Google szele :) 

Félelem és reszketés a jáccótéren

Nem mondom, hogy nagy rutinom van szakításokból. Vagy szakítás utáni újrakezdésből.
Az elmúlt 8 évben kijutott belőle 2. Illetve három, de ebből kettő azonos emberrel, váltott irányból :D
Amit mindig elfelejtek, és mindig újratanulok ilyenkor: Isten óvja a Férfit, aki közeledni mer hozzám.
Méginkább óvja, ha kissé közel is engedem magamhoz.

Nem szándékos. Nem direkt... de néha az elmúlt 10 év hisztériáját tudat alatt verem le egyetlen egy, új emberen.

Mennyi időnek kell eltelni két ember közt az életedben...? Relatív. Amennyi jól esik. Ha már jól esik valaki közeledése, akkor nem sietted el. Ha már nem a hátad közepére kívánod, és nem ütnéd le a vadidegent aki egy buliban megfogja a vállad (!) akkor jó úton jársz.
Ezen az úton nem sokszor, de párszor végigmentem már. Megtanultam, hogy egy kapcsolatot lehet gyászolni már akkor is, ha még benne vagy. (nem egészséges persze, rég abba kellett volna inkább hagyni). Megtanultam felismerni a saját jelzéseimet... hogy agresszív idegesség veszi úrrá magát rajtam ha egy idegen közeledni próbál. Hogy félek, nehogy elhívjon valaki valahova - mert nem akarom megbántani az elutasításommal. Hogy egyáltalán, tudom előre, hogy elutasítanám.

Aztán telik az idő, az élet rendje, mégtöbb bullshit stb.stb. :D

Van, aki hosszabb, van aki rövidebb ideig van egyedül. A hangsúly azon van, hogy mindkét időtáv borzasztóan relatív - neked kell eldönteni, hogy ideje van-e valakinek, vagy még nincs.

A Létrással lassan 2,5 hónapja szakítottunk, és a napokban telt el az 1 hónap, hogy már nem lakom nála. Mondanám, hogy döntse el mindenki maga, hogy most ez sok idő, vagy kevés, de leszarom, szóval nem kell eldöntenie másnak, az egyetlen ami fontos, hogy nekem jó.

Tudom, hogy már képes vagyok közel engedni magamhoz másokat. De isten óvja őket a hozzáállásomtól, amit az előző kapcsolataim generálnak bennem. Amúgy, ez itt marad a világhálón örökre... szóval ezúton is elnézést a többesszámért - egyetlen embert próbálok és akarok közel engedni magamhoz, és csak remélem, hogy nem menekül el. :)

"Bántottak már eleget, volt hogy már sírni se volt erő"

A cím Kowalsky meg a Vega - Egy világon át.

Először azt akartam adni címnek, hogy Öngyógyító - ez talán kifejezőbb lenne ehhez a poszthoz. De... nincs akkora szükségem gyógyításra.

Jól vagyok.

A körülöttem lévő emberek (és persze én is) tesznek érte, hogy boldog legyek, és ez teljesül is :) szóval nem lehet okom a panaszra. Most mégis picsogok, mint egy 12 éves. És ennek nem is én vagyok az oka - hanem a Létrás. 

Ismeritek a kifejezést, hogy egyik fülén be, a másikon ki... az elmúlt években számtalan sértés rohant át így a fejemen, balról jobbra. Aztán egyszer csak kiderül, hogy az agyam mégis figyel mindenre.
Tudom, hogy hazugságok. Tudom, hogy aki hozzámvágta, téved. Tudom, hogy nem lett, hogy nincs igaza.

Életképtelen vagyok?
Kisgyerek? Óvodás? Önállótlan?
Buta, akinek meg kell mondani mit tegyen?
Majd nem fog megállni a lábán, ha egyedül él? Nem lesz semmire pénze?

Ezeken én mindig jót derültem - bár szívszorító, ha az embernek olyan mond ilyet, akit tiszta szívéből szeret. De abban is segített, hogy rádöbbentsen, hogy ez nem kölcsönös. De azért inkább nevetség tárgya volt minden ilyen mondata. A barátaim véleménye fontos, közülük többen több, mint tíz éve követik elég közelről az életem. Ilyenkor remek terápia volt, ha ők felhívták a figyelmem rá, hogy gyakorlatilag 19 éves korom óta önellátó vagyok, önálló, felelősségteljes és fontos munkát végző felnőtt - szóval csak röhögjünk, hogy ki is az óvodás? ...

Sosem vettem magamra. Ahogy mondta - hogy egyáltalán ilyet tudott mondani, az a lelkemet tépte szét, de amit mondott... azt nem vettem komolyan. Nem fáj.

Ami viszont nagyon lélekrágó, hogy hiába bizonygattam, és most már nincs is mit bizonygatni... SOSEM fogja már beismerni, hogy tévedett. 
Akkor sem, mikor a különélésünk 1. hónapja után kölcsön akart kérni tőlem. Az életképtelentől, az önállótlantól. Attól, aki majd biztos éhen fog halni ha egyedül él majd.

Ezzel az egésszel egy pillanatig se lenne szabad foglalkoznom - tudom. Neki nem is akarom mondani, nem akarok én már senkit se bántani. De hiába erősítem magamban a tudatot, hogy mennyire nem volt igaza... Kevés. Kevés, mert sosem fogom tudni neki bebizonyítani, hogy téved. Hogy nem is ismer. Hogy nem úgy ismer, aki vagyok. Élő példája ennek, hogy míg ő életképtelennek, addig a barátaim a legtalpraesettebbnek tartanak.

Nem elégtételt akarok, nem azt, hogy neki legyen rossz. Csak elfelejteni örökre, hogy éveken át az Ő szemén keresztül néztem magam, és kezdtem elhinni, amit mond rólam. Örök hálám érte, hogy az utolsó találkozásunkkor hozzám fordult segítségért - az én szemem felnyitotta. Közben meg az Ő szeme valószínűleg élete végégig csukva lesz velem kapcsolatban...

Az elmúlt évek rengeteg vidám pillanatot hordoztak magukban, amiért hálás vagyok. De ez a poszt most tökéletes mementó annak, mekkora traumát tud okozni a másik ember véleménye - és nem a véleménye fáj visszamenőleg... hanem hogy egy kibaszott nagy "sajnálom, tévedtem" életem végéig itt fog lógni a levegőben, megérdemelten, mégis kimondatlanul.