Vagyunk

Bozasztó, hogy mennyire tudom félteni a sosem volt függetlenségem. Borzasztó, hogy mennyire tudok rettegni attól, hogy valaki fontossá válik az életemben.

(és itt jegyezném meg az olvasóim egy részének, hogy ne olvassátok tovább, lelki gyötrődés és pasi téma, a legszebb kombó)

Ez egyébként a barátkozásra is igaz - nem engedek magamhoz közel új embereket, a legközelebbi kollégáim kifejezetten zárkózott típusnak tartanak. A barátaim meg nagyon nem tartanak zárkózottnak :)
Minden esetre, egyértelmű hogy ez egy védekezési mechanizmus.

De mit csinál az ember lánya, ha egyébként bokáig bele tud remegni egy pillantásba is?

Tagad.

Nem hívjuk sehogy. Van Ő, meg én. Még csak nem is vagyunk, mert az már összetartozás, és a hideg kirázott tőle. Pláne nem vagyunk együtt. Maximum időt töltünk együtt, amit ismerkedésre szánunk, de nem vagyunk együtt.
Mondjuk, már ahogy kezdtem, az sem igaz... "nem hívjuk sehogy" - én nem hívom sehogy, Ő meg rám való tekintettel nem akarja hívni sehogy. Nem címkézünk, nem kategorizálunk. Csak... Vagyunk. (Itt most nem írnám le, hogy látszólag 5 sor alatt jutottam el a külön-külön van Ő, és vagyok én felállástól addig, hogy már azt írom, vagyunk. Ez a gyakorlatban nem 5 sornyi időbe telt.)

A barátaim már egy ideje röhögnek ezen a tagadáson, és azon is hogy felháborodok ahányszor többesszámban kérdezik meg "mi újság velünk?".
D. volt az első, aki 1 hét után röhögve közölte, hogy magamnak még hazudhatok talán egy hétig, de neki már biztos nem. Túl jól ismer.

Hogy jutok el a tagadástól addig, hogy elepedek azért hogy a barátnője lehessek? Magát a folyamatot persze nem tudom leírni, de hogy tépelődve, az biztos.
Tépelődve, és rettegve. Félve, hogy mi lesz holnap, egy hét múlva... hosszabb távban már rettegni sem tudok :D

Nemrég kinéztem egy 2 hét múlva lévő előadást, de nem mertem elhívni, mert bele se bírok gondolni, hogy 2 hét alatt hányszor tud megfordulni az ember tengelye körül a világ. Hétvégére is alig merek tervezni, nem hogy hetekre előre! Jó ideig tépelődtem, aztán végül el is feledkeztem az egészről.
Tegnap elhívott egy szeptemberi koncertre.
Lefagytam. Csak álltam, és bámultam. Valószínű nem ezt a reakciót várta. És gondolom arra se számított, hogy konkrétan érdekel az is, hanyadikán lesz - és nem a munkanapok miatt, hanem mert fejben gyorsan összeadtam, hány hétre előre tervez. Aztán megint lefagytam. Számon is kért, hogy esetleg nem szeretnék válaszolni? :D
Persze hogy szeretnék vele elmenni, egyértelmű, ezen nem kellett gondolkoznom. De csak remélni tudom (az alap negatív hozzáállásommal, minek is örülnék, inkább rettegek kicsit) hogy akkor is még minden olyan jó lesz, mint amilyen jó most. Mert most nagyon jó! :)

Később visszakérdeztem újra, hogy hanyadika a koncert? Majd a világ legtermészetesebb módján mondtam ki, ami már nagyon kikívánkozott, és tudom, hogy őt is annyira megérintette: Aznap leszünk majd két hónapja együtt! :-O

Ennyit a címkézésről, összejöttünk, már a legutolsó kis sejtjeim se hajlandóak tagadni. Most megyek és rettegek kicsit tovább attól, hogy elijesztem, elijeszt, elromlik, megunja, stb. stb. stb.

Közben azért igyekszem teljes mértékben átadni magam a boldogságnak, kiélvezni az utolsó cseppig, és elnyomni az aggódó énemet, hogy vajon meddig lesz ez még így?