karácsonyi listéria

A blogot az elmúlt napokban november 23-án tekintették meg a legtöbben (31 különböző device).

ellenben aznap (és november 25-ig) egyetlen bejegyzést se írtam :D....

minden esetre, november 29 van, és ellepett az iszonytató mély karácsonyundor. persze tudom, hogy szivárványos lesz és rózsaszín, meg csodaszép (ezeknek egyetlen egy oka Balázs, aki mellett nem is lehet más, csak szivárványos, rózsaszín, meg csodaszép) csak hát na, a szokás nagy úr, és ha már lassan 10 éve nem tudom átérezni, akkor ez nehezen változik.
igazából, az a baj, hogy mint általában karácsonykor, most is le vagyok égve. a világ legcsodásabb érzése megajándékozni a többi embert, de MIÉRT MUSZÁJ?
Sztiékkel pár évvel ezelőtt megbeszéltük, hogy senki se vesz semmit a másiknak. Együtt töltöttünk decemberben jó pár aktív napot, jöttünk-mentünk, tevékenykedtünk, együtt voltunk. és egyikünket sem frusztrálta az érzés, hogy "vajon elég jó lesz neki az ajándékom? tetszeni fog neki? nem túl olcsó? nem túl drága? nem gagyi? van már neki? szüksége van rá? mi van ha az ő ajándéka drágább? mi van ha az enyém drágább? mi van ha én képeslapot veszek, ő meg házimozit?"
utálom ezt a gondolatmenetet.

én a kreatív, és hasznos ajándékok híve vagyok. persze, a kézzel készült a legesleg, mindig, mindenkinek (hát persze), de egy képeslapot összehasonlítani hasznosságát tekintve egy vízforralóval mondjuk elég nehéz, mindenki döntse el maga. és utálom, mikor nincs pénzem megvenni mindenkinek a tökéletes ajándékot! sőt, egyáltalán, mi ez a kötelező ajándékozás?

egyébként, aki segítséget akar kérni, hogy minek örülnék személy szerint én, karácsonyra, de fogalma sincs, vagy nem akar mellélőni, annak összeírtam egy listát, amivel idén nálam semmiképp sem lehet hibázni:

1. egy új fülhallgató. bármilyen. gagyi. csak szóljon mindkét füle, és ne kelljen bizonyos szögben tartani a kábelt ahhoz, hogy szóljon. (a mostani már nagyon leharcolt, igazából hónapokkal ezelőtt kellett volna kidobnom, csak még nem volt szívem... nem nagy kiadás de most pölö a karácsony miatt ezt se engedhetem meg magamnak :D)
2. koromfekete női zoknik. boka, sima, bármilyen. egyszerűen érthetetlen, de párosával lógnak meg a lakásból valahova...
3. én egyébként kifejezetten örülök a képkereteknek.
4. aki bögrét venne, inkább vegyen egy 3 decis vizespoharat, mert egyszerűen fogyóeszköz. 
5. egy új telefontok, mert a mostani egyrészt nem az enyém hanem a Kócosé, másrészt már nagyon leharcolt (bocs, így te se kapod vissza, ezt ki kell dobni, már tényleg)
6. a telefonomra (Sanyira) új védőfólia. (e-bay, 300forint)
7. Tündérkéhez egy új 9 cellás akkumulátor, de ezt senkitől se várom el szóval csak magamnak jegyzem fel, hogy jövőre erre gyűjtök :D
8. ha létezik ilyen, akkor a "hogyan szokjunk le a cigiről úgy, hogy közben, és utána egyáltalán emlékeznénk rá hogy valaha is dohányoztunk" ... fúú, nagyon király lenne!
9. derékmelegítő. minden évben elhagyok egyet. fogalmam sincs hol a tavalyi!
10. sapka, kesztyű, a fenti okból.
11. sál. nem a fenti okból, csak mert imádom őket! :)
12. szép naptárfüzet/naptárkönyv (2014-re... :D)
13. mágnespapír. ilyen lap, ami úgy vágható, ahogy csak akarod.
14. krétapapír. pont olyan, mint a mágnespapír, csak nem mágneses :D (pirospont ha valaki csak az ötletet megmondja, hol tudok végre ilyet venni?!)
15. illóolaj. 200 forint minden olcsóságosboltban, és imádom!
16. színházjegy, mozijegy, vonatjegy, bármilyen jegy! :)
17. aki pedig nagyon ráér, de nem akar pénzt költeni, az egy életre lekenyerezne azzal, ha az előző blogom bejegyzéseit kimentené nekem. az a baj, hogy a technológia jelenleg azt engedi meg, hogy egyesével kimásold word-be. egyesével. 4000 bejegyzést. de nagyon hálálkodnék! :D
18. az iPodomhoz is jó lenne egy usb töltő kábel, mert sajna az eredetit kettétéptem.... (a munkahelyi gépből húztam ki, és a vége benn maradt...) viszont ez eredetiben 7000 ft, és alig található az országban, szóval ez is majd a jövő zenéje, és csak jegyzetnek került a listába :D
19. vízforraló. nem várom el senkitől, hogy drága holmikkal lepjen meg, de ha valaki 2000 forintért szeretne nekem venni egy mézeskalácsházikó mintás kötött kezeslábast, az inkább vízforralót vegyen.
20. öngyújtó. olcsó, és fogyóeszköz :) 
21. tea. bármilyen. imádom, és tartós ajándék. (tartósabb, mint egy bonbon)
22. egy új cigarettatárca, vagy cigaretta tartó doboz. 300 forinttól indul az ára. (de mégis csak az lenne a legjobb aji, ha karácsony másnapján arra ébrednék, hogy sose dohányoztam.)

és aki idáig eljutott, és végigolvasta a listámat, az megérdemli, hogy comingout-oljak, ugyanis végre Mussal találtunk igazi legjobbbarátnősközösprogramot, ugyanis NŐI FITNESS CENTERBE járunk. tornák, edzések, kondigépek, finn szauna, szolárium... :D a közérzetemre remekül hat, ez már kiderült, de attól félek hogy a vizsgaidőszakban is ehhez lesz a leginkább kedvem :/ minden esetre, az év hátralévő részére már megvan a korlátlan bérlet :) én meg magamra se ismerek, hogy mennyire csajos ez az egész.

ma egyébként elszomorított a tény, hogy már nem tudok lehajolni álló helyzetben a földig. pár éve még a földön a lábam mögé is beért a kezem, most meg az edzések után is csak a vádlim közepéig ér le a kezem :( de van remény, a saját szememmel láttam hogy ezt 50 felettiek is meg tudják csinálni :D 

normálisnak nézek ki?

nem szeretek túlzottan a munkahelyen a közös konyhában ebédelni. 4 asztal van: abból kettőnél max 4 ember fér el, de többnyire elviszik onnan a székek javát, a másik két nagy asztal körül pedig 8-8 széknek van hely. (szóval, matekosok, 24 ember tudna leülni, ha lenne annyi szék. de csak 20-22 van, a székeket meg pakolgatja mindenki oda, ahonnan hiányzik éppen)

és általában tömve van a konyha. számomra vadidegenekkel. persze kollégák, társosztályokról, némelyikkel napi telefonos, e-mailes kapcsolatban is vagyok, de ettől csak még kínosabb a szituáció, mert személyesen fogalmam sincs, ki kicsoda. de legalább az nyugtat, hogy nyilván ők se tudják, hogy ki vagyok és mit csinálok én köztük.

Akik már több éve dolgoznak a cégnél, nyilván jobban ismerik egymást. ők többnyire a nagy asztaloknál ülnek (ők pakolják oda a kisasztaloktól a székeket) és egyébként is alig szokott hely lenni, így néha közéjük kényszerülök.

(itt azért megjegyezném egy pillanat erejéig, hogy természetesen nekem is van jópár olyan kollégám, akiket ismerek, kedvelek és szívesen tölteném velük az ebédidőmet, de a CC váltásban ebédel, így szinte esélytelen hogy elkapjak egy-egy ilyen embert a konyhában, hacsak valamelyikünk nem csúszott be az ebédszünettel. szóval, ritkán van jó társaság.)

tehát, tegnap eléggé meglepődtem, mikor azt láttam, hogy a nagy asztalok 75%ig vannak tömve, viszont az egyik kisasztalnál csak egy srác ült. furcsálltam is, mert biztos régi arc, a nagy asztalnál szoktak ülni az ilyenek a többiekkel, de legalább volt helyem mellette.

aztán rádöbbentem, miért eszik egyedül. először azt hittem, egy kis zsebszótárat olvasgat evés közben szótlanul (utálok is idegenekkel beszélgetni, szóval örültem), és csak akkor tűnt fel a csel, mikor az olvasást abbahagyva elővett egy rózsafüzért, és összekulcsolta a kezét. féltem, hogy nehogy azt higgye, kinézem őt, ezért csak félve pillantottam oda, és akkor láttam meg, hogy a kiskönyv nem zsebszótár, hanem az Újszövetség. aztán befejeztem az ebédem, és ugyanúgy ahogy jöttem, szótlanul leléptem.
_____________
ma ebédkor már egy másik asztalnál ült, egy kollégámmal beszélgetett. szeretem azt a lányt, nagyon csendes, visszafogott.

aztán mikor mosogattam, pont odakeveredett a srác, és egyszer csak in medias res közölte, hogy jujjjdejó így a hajam (tegnap befestettem), és hogy egyébként a tegnapi hajam az festett volt-e, mert az is jó, de most ez így más, tök jó, oké mész vissza dolgozni, szia helló.

mire hazaértem a munkából, bejelölt a facebook-on ismerősnek. meg szeretne ismerni?
akkor döbbentem rá, hogy vélhetően, mert nem traktáltam tegnap ebédnél a hülye felesleges csevegéssel az időjárásról, vagy nem számoltam be kéretlenül a legutolsó részeg estémről... vélhetően azt hiszi, normális ember vagyok.

szegény srác :D aljas pont ilyen kifejezéshez nyúlni, de szerintem már attól is kitérne a hitéből, ha csak a profélképeimet átböngészné.

_____________
a poszt szentsége és a teljesség igénye miatt mindehhez hozzáfűzném, hogy semmi bajom a srác vallási meggyőződésével, sőt, becsülendő, hogy képes hinni benne. külön és ismételten hangoztatnám, hogy kettőnk közül szerintem ő a normálisabb, és nem én. :)

Okmányiroda level 942.

minden egy korábbi bejegyzéssel kezdődött  (amit most nem találok, hogy hivatkozzak rá, így esélyes, hogy meg se írtam, szóval..)

ott kezdődött a kapcsolatom az okmányirodával, hogy szeptemberben kiderült, a diákigazolvány igényléshez szükséges egy Nemzeti Egységes Kártya (NEK) adatlap. itt megjegyzem, hogy az adatlap csak egy A4es papírfecni a képemmel, nevemmel, születési adataimmal ellátva, NEKről, tehát tényleges kártyáról szó sincs, nem is létezik. szóval, a diákigazolványt csak NEK adatlappal lehet igényelni, ezt a bonyolult dokumentumot pedig csak az okmányiroda állíthatja ki. országosan, bármelyik, lényegtelen, hol élsz.
minden ismerősöm mesélte, hogy pár percet vesz igénybe, és valóban. de eljutni odáig, na az nem vicces.

kezdjük ott, hogy hazautaztam még szeptemberben Veresre, mondván, vidék, biztos előbb sorrakerülök, mint Pesten. oké, zárás előtt 1 órával érkeztem, de ha korábban mentem volna se lett volna hatékonyabb, ugyanis a recepción kiröhögtek, hogy én csak úgy oda akartam menni sorszámot húzni aztán azt szorongatva várni, hogy hívjanak, ugyanis neten lehet időpontot kérni, minden reggel elkezdenek özönleni az időpontos ügyfelek, majd ha azok elfogynak, akkor tudnak adni sorszámot, illetve, minden reggel nyitáskor, mikor látják, hány online foglalás volt a napra. jeleztem, hogy akkor én most másnapra tudok-e időpontot kérni, majd ismét kiröhögtek. hazajöttem Pestre, és a neten szembesültem vele, hogy az ország összes okmányirodájában legalább 1 hónapra nincs időpont, továbbá nincs olyan menüpont a foglalásnál, hogy NEK adatlapot csináltatnék. egyszerűen, nincs.
hisztiztem pár napot, majd bepróbálkoztam egy délelőtti időpontban a Bakáts téren lévő 9. kerületi okmányirodában, ahol a Bunkó néni a recepción kiröhögött, hogy 3ig az online foglalások jönnek, 3kor LEHET SORSZÁMOT HÚZNI. délben nem tudtam sorszámot kérni 3 utánra...
visszamentem 3 előtt, már sor állt a sorszámosztónál, ami elé bevágódott egy biztonsági őr, hogy nehogy valaki bátorkodjon 3 előtt nyomkodni a gombokat, majd 3 után tíz perccel arrébb állt, és sikerült a 2. sorszámot megkapnom a NEK dologhoz. akik személyi igazolványt akartak, azoknak a 3. embernél ELFOGYOTT A SORSZÁM, és a Bunkó néni azt mondta, "hát, vagy lesz később, vagy nem." aznap még 3 órán át nyitva volt az okmányiroda, ez alapján jogosan hihetjük, hogy du. 3 és 6 kötött mindössze 2 személyi igazolványt intéztek. az idő nagy részét tudom ám, mivel töltötték, mert ott mindenki beszélget mindenkivel, és két ügyfél között elmegy a pulttól a konyhába. ugye, már mondtam, NEK fronton enyém volt a 2. sorszám. az elsőt 15:40kor hívták, addig malmoztak, majd elromlott a sorszámhívó gép, így a nő kiüvöltött, hogy menjen oda akárki, így lecsúsztam a 4. helyre, de az ügyintézés valóban 2 perc volt.
arról a képről ne beszéljünk, amit ezután a procedúra után csináltak rólam. a világ legdühösebb diákja leszek 3 évig, az biztos.
_____________________________

majd eljött a mai nap, amit már nem tudtam megúszni, ugyanis okt. 17-én lejárt a személyim, így muszáj volt visszamerészkedni a szabadnapomon a Bakáts térre.
sejtettem, mire számíthatok: nem dolgozó munkatársakra, meg délutáni sorszámharcra. minden esetre, mikor Cézé elindult tőlem dolgozni fél11-kor, a biztonság kedvéért vele mentem, hátha csoda történik, és részben történt is.

beérve rögtön szívizomgörcsöt kaptam, mert ugyanaz a Bunkó néni volt a recepción. a kíváncsiság kedvéért megnyomtam a sorszámosztó gépet, ami jelezte, hogy elfogyott a sorszám. meglepő.
gondoltam, azért megkérdem a Bunkó nénit, hogy jól sejtem-e, hogy majd csak du. 3tól lehet verekedni az egyébként teljesen mindegy hogy hányas sorszámokért (bár azért féltem, mert szeptemberben már a harmadik embernek se jutott...) és hát a párbeszéd így zajlott:
-Jól sejtem, hogy sajnos csak 3 után lesz sorszám?
-mit szeretne intézni?
-személyigazolványt igényelnék.
-mi történt?
(egyébként nem mindegy???)-lejárt.
-mikor?
-háát sajnos már nagyon régen...
-?
-úgy másfél hónapja.
-jaa, már azt hittem, egy éve legalább... (??????) érvényes jogosítvánnyal, útlevéllel rendelkezik? (ÚGYNÉZEKKI???)
-nem, sajnos nincs semmi.
-hát, holnap akkor tessék reggelre jönni, hátha (HÁTHA) kap sorszámot, ez az egy nap akkor már nem számít. (ANYÁDAT. neked talán nem, te holnap is ott fogsz ülni.)
-persze, az már mindegy, csak mára sikerült szabadnapot kapnom, ezért se tudtam eddig jönni.
-jajj, hát akkor már reggel 8:30kor itt kellett volna toporogni!
-de nem toporogtam :)
-(körülnéz a váróban, ahol NÉGY ember ül)... tessék, itt egy üres csekk, 1500 forintot kell befizetni itt mellettünk a postán. utána jöjjön vissza, maga lesz a harmadik. (értsétek ezalatt, soron kívül, sorszám nélkül, a Bunkó néni kitalálta, hogy majd akkor én fogok következni!!!)
-hm, köszönöm szépen, és a csekket hogyan töltsem ki? (úgy nézek én ki, most komolyan? ciki, de sosem töltöttem ki üres csekket...)
A Bunkó néni erre megmutatta a csekk hátulját, gondolom arra utalt, hogy rá van írva, megköszöntem, aztán visszasétáltam a Mester utcához felvenni készpénzt, be a postára, ott csekket kitöltöttem, kifizettem, visszasiettem a Bunkó nénihez, nehogy meggondolja magát.
lobogtattam a befizetett csekket, körülnézett, mondta, hogy az a fiatal gyerek az első, a kopaszabb úriember pedig a második, utánuk jövök majd én, csüccs le.
boldog voltam, és végig azon gondolkoztam, mi lelhette a Bunkó nénit. aztán rájöttem, hogy semmi, mert belépett egy 90 körülni néni, bottal, bojtoskabátban, nyomkodta a gépet, de hát sorszám nincs, odament a Bunkó nénihez. Bunkó néni pedig nevéhez híven lecseszte, miért ilyenkor jön, online kell időpontot foglalni, különben is, ha van érvényes útlevele, minek akar ő személyit csináltatni, igazolja magát azzal, és elhangzott a kedvenc mondata is amit sokszor hallottam tőle, ORSZÁGOSAN BÁRHOL MEG LEHET CSINÁLTATNI. nyilván a néni Veszprémből jött a Bakáts térre, és véletlen se azért, mert ott lakik... persze, én tényleg kakukktojás vagyok mert közöm sincs a kerülethez, kicsit szégyelltem is magam, mert a Bunkó néni jól elhajtotta a nénikét, hogy majd egyszer jöjjön vissza reggelre sorszámért, de a legjobb, ha nem is akar személyit.

Feltűnt, hogy az első számú gyerek előtt nincs senki a személyivel foglalkozó ablaknál. negyed óra múlva hívták az elsőt, 5 perc alatt lerendezték. megkönnyebbültem, hogy nosza, elkezdtek dolgozni, de aztán fél órán át ezt a kép tárult elém:

A fejét fogó fiatalember volt a második. az előtte lévő üres ablak pedig az, ahol a személyi igazolványt csinálják. illetve, jól láthatóan nem csinálják. az első ügyfél után bejött egy fiatalabb nő, bement a pult mögé, körbepuszilt mindenkit, megköszönte, hogy itt lehetett (gondolom, szakmai gyakorlaton) majd a mi ablakunknál ülő nőt elvitte valahova, gondolom, ebédeltek. addig mi türelmesen vártunk, Bunkó néni pedig ismét elhajtott valakit, ezesetben egy fiatalabb lányt akinek egy 1 év körüli kisfiú csüngött a karján.
egy kényelmes ebédidőnyi idő elteltével a nő visszajött, a srác nagyon laza volt, még poénkodott vele is és a mellette ülő nénivel is, de még így is, 5 perc alatt végeztek. imádkoztam, hogy ne jöjjön valami dessert idő, vagy uzsonna, mert ha megint eltűnik nekem fél órára, lehet, hogy rájuk gyújtom az aktákat amiket tologatni szoktak előszeretettel, de mázlim volt, szólította a harmadik embert, engem.
5 perc volt szintén a dolog, a fényképezésnél nem szólt, hogy épp fényképez, pedig megköszöntem volna, illetve amíg töltögette a papírokat, azon gondolkoztam, majd kifele menet jó hangosan megköszönöm Bunkó néninek a kedves segítségét (tényleg megmentette a napomat!!!) hátha annyira jó kedve lesz tőle, hogy a nap további részében mással is kedves lesz, nem csak velem.
a személyim kb 1 hónap múlva lesz kész, telefonáljak oda, és napközben soron kívül (megnézem én azt..) átvehető. hurrá. a telefon is vicces lesz, mert nem szokásuk felvenni nyilván. 2 percen át hallgattam, ahogy valahol cseng a telefon, majd Bunkó néni a pult mögül kiordított, hogy ÉN VAGYOK AZ, ERZSI, FELVEHETED, és erre a csörgés megszűnt. már bocsánat, de basszák meg.
a képpel elégedett vagyok, igazolványhoz képest.

bár, szomorú, hogy most örülök neki, de harminc évesen meg majd arra fog emlékeztetni, milyen szép voltam, mikor 22 voltam :D de adja ég, hogy majd harminc évesen is úgy nézzek ki, mint egy 16 éves :D

ha már ott voltam, gondoltam rápróbálkozok az elektromos ügyfélkapu lehetőségén, így elkaptam egy mosolygós nénit, aki az ottlétem 1 órája alatt semmit se csinált, csak mosolyogva járkált.
-elnézést, érdeklődhetnék az ügyfélkapuval kapcsolatban? ugye, azt személyesen is lehet igényelni? (azt tudom, hogy ha online igényelsz, BE KELL MENNI SZEMÉLYESEN aláírni valamit, tiszta logikus!)
-persze, hogyne!
-nem tudom, van-e még sorszám? (itt jegyezném meg, hogy amíg ott voltam, végig üresen állt az ÜGYFÉLKAPU ÜGYINTÉZÉS feliratú ablak)
-meg kell nézni, de ha nincs, az sem gond, megoldjuk! (MEGOLDJUK...)
(a vicc kedvéért megnyomtam a gombot) -nahát, azt írja, elfogyott.
---- itt felhívnám a figyelmet arra az apróságra, hogy az ablak végig üres volt, de sorszámot nem lehetett kérni. így ha csak ezért mentem volna, biztos ideggörcsöt kapok, hogy ügyintéző nincs a helyén, és sorszám sincs, mintha baromi elfoglalt lenne negyven várakozóval -----
-nem baj, máris (MÁRIS) szólok a kollégának, és jön!
két perc múlva megjelent ismét a Mosolygós
-szóltam neki, foglaljon helyet addig az ablaknál, máris (MÁRIS) jön.

innentől számítva további harminc percet üldögéltem, egy üres ablak előtt, a többi ember meg nyilván idiótának nézett. majd megjött a néni, aki elnézést kért, de épp mikor szólt neki a Mosolygós, akkor kezdte el az ebédjét fogyasztani, és már nem akarta otthagyni. (nehogy féljen egyedül!)

az ügyfélkapus regisztrációm abból állt, hogy elémtolt egy papírfecnit, kérte, írjam fel a mail címem, meg egy azonosító nevet (ezt már nem tette hozzá, hogy azt az azonosítót, amivel az ügyfélkaput használni kívánom. nyilván, nem vagyok idióta, de ha egy 50 éves embernek ezt mondták volna, biztos nem érti......)
felírtam a cetlire, majd bepötyögte, monitort odafordítva megkérdezte, helyesen írta-e be? mondtam, hogy igen, kezembe adott egy papírfecnit ami gondolom, az igénylésem igazolja, két példány, aláírtam, kész is.
itthon már várt is a mail címemen egy automata levél az első belépéshez szükséges jelszavammal.

beléptem, és feltárult előttem 70 részemre teljesen használhatatlan menüpont. minden esetre, ha érdeklődnék a NEHÉZFÉMKERESKEDELMI ÜGYINTÉZÉS iránt, vagy a GYORSÍTOTT SZABADALMAZTATÁS  (nem szavadalom?! na mindegy...) szóval ha ez érdekelne, akkor tudnék ügyet intézni a kanapén fekve. igazából, ez is hazugság, mert ez csak gyorsítja szerintük a folyamatot, hogy itthon kitöltöm az adataim, majd befáradok az okmányirodába elintézni a dolgom.
minden esetre, ha ne adj isten, szavazni szeretnék a jövőben, akkor majd így tudok regisztrálni, mert az biztos, hogy ha ezért is be kéne mennem az okmányirodába, teljesen tuti, hogy nem szavaznék.

egyébként, csak két órát töltöttem az okmányirodában, és ebből az ügyintézésem 2x5 perc volt, és összesen két ember volt előttem.

a nyilvános bőrönd

van a bőrönd sztori, amit sokat emlegetek itt a blogon, sokat foglalkoztat a témakör. aki lemaradt volna, annak zanzásítva: mindenki cipel magával valami levetkőzhetetlen dolgot, emléket, embert, kapcsolatot, ami merőben és hosszútávra meghatározza a személyét. van, aki egy gyerekkori traumát cipel feldolgozatlanul, van aki a lehetetlen küldetést, a mindenkinek megfelelni vágyást, de lehet a bőröndödben akár olyan kis kacat is, amihez évek óta ragaszkodsz pedig semmi értelme, sőt sokszor csak hátráltat.
a bőrönd mindig csak hátráltat.
igazán úgy értheted meg a körülötted levőket, ha megpróbálod felnyitni a bőröndjüket.

van egy munkatársam, akiről a megismerkedés első pillanatában látszik, hogy mi a bőröndje. pedig ezt az ember mindig próbálja eldugni, sokan még a sajátjuk tartalmát sem ismerik.

Királylány 3 évvel autóbalesetet szenvedett. rajta kívül hárman ültek a kocsiban: a szerelme, a legjobb barátja, és annak a szerelme. a másik három fiatal a helyszínen meghalt (egyikük még a becsapódás előtt, a sokktól) Királylány pedig hónapokig feküdt intenzíven, kómában, majd éberen infúzión. újra kellett kezdenie mindent, millió műtéten (életmentőn, és plasztikain) esett át, csak az arcában 4-5 fémlap bújik meg.

Ebből fakadóan élete végéig hordozza majd magán (és magában) annak a napnak az emlékét, egyetlen egy pillanatra sem felejtheti el, mert ha csak a kezére néz, hatalmas vágások és varratok nyoma látszik, bizonyos testrészei az év minden napjának reggelén fájnak, sosem fogja elkerülni a figyelmét ami történt.

éppen ezért Királylány valami nála nagyobb erőnek köszönhetően a lehetőségekhez mérten feldolgozta a történteket. nem bújik hosszú ujjú garbóba, csak azért, hogy elrejtse a sebeket, igazából nem is lenne értelme, mert az arcán is nagyon nagy vágások látszódnak. nem bujkál az emberek elől, keresi a társaságot, vidám, és nagyon nyitott lányka. huszonöt éves, előtte az élet, és ezt tudja is.
és amit talán jobban tud, mint körülöttünk bárki: ez az egyetlen egy élete van.

sokunknak van ilyen nagy bőröndje, csak van akinek például gyilkos az apja. azt, ha akarja, olyan mélyen eldughatja, mint a porcicát könnyedén a szőnyeg alá. de Királylány bőröndje élete végéig mindenki szeme előtt lesz: ő maga. éppen ezért ő megtanulta kezelni az embereket, és megérteni másokat. nyíltan képes beszélni a történtekről, még akkor is, ha mindenki biztos lehet abban, hogy élete végéig ezzel a hatalmas teherrel fog élni. de élni fog, nem úgy, mint akik csak bujtatják a bőröndjüket még maguk elől is.

Az egykor heteró férfiak

Ez a 4 csinos hófehér kiegészítő 2 olyan pasihoz tartozik, akik egykor nagyon fontosak voltak nekem. évekig a legjobb barátaim voltak, sőt, összesen 4 hónapot töltöttem kapcsolatban velük (természetesen külön külön.)
róluk már régebben mutattam képet, itt.

abba most ne menjünk bele, hogy mi történt velünk, a barátságokkal, az egész baráti társasággal, vagy egyenként a srácokkal. minden esetre, rém férfiasak lettek, pedig az egyik egy 110 kilós testépítő, és a másiknak is egész tekintélyes megjelenése... volt. most az egyik szedi a szemöldökét, a másik a csupasz és izomtalan mellkasát mutogatja a szűk kis felsőjében amit köldökig kigombol...
mindenkinek a saját dolga, mit hord, hogyan viseli a divatot, satöbbi.

csak gondoltam szólok nekik, hogy még a pubertás koruk előtt is sokkal férfiasabbak voltak, mint most, 25 évesen. persze én lettem a bunkó paraszt, és hisztiztek, hogy még szerencse, hogy nem a hozzám hasonló lányok véleményére adnak.

csak az a különbség, hogy azt felejtik el, hogy volt idő, mikor még normális gondolkodású férfiak (!) voltak. na mindegy, nyilván nem én akarok az irányadó lenni, csak mókás látni, hogy segget csinálnak a szájukból, és elfelejtik önmagukat azért, hogy minden plasztiktündér értük rajongjon.

statisztikáim nincsenek hogy ez mennyire sikerült nekik, de szerintem 10/9 csaj azt mondaná, hogy ezerszer jobban (és normálisabban!) néztek ki 4-5 éve. szomorú.

más nem számít

ezeket a dolgokat keresem mindig, ha valakivel beszélgetek. szeretek beszélgetni, és nem csak úgy elbeszélni egymás mellett. furcsa, hogy évek óta erőltetem a dolgot, és még mindig én vagyok nagyjából az egyetlen olyan ismerősöm, aki meg szokta kérdezni: hogy vagy?
és nagyjából én vagyok az egyetlen, aki valóban kíváncsi a válaszra.

Nem érdekel, hogy miből élsz. Azt akarom tudni, hogy mire vágysz, és hogy mersz-e találkozni szíved vágyakozásával. Nem érdekel, hogy hány éves vagy. Azt akarom tudni, hogy megkockáztatod-e, hogy hülyének néznek a szerelmed miatt, az álmaidért vagy azért a kalandért, hogy igazán élj. Nem érdekel, hogy milyen bolygóid állnak együtt a Holddal. Azt akarom tudni, hogy megérintetted-e szomorúságod középpontját, hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad árulás az életben, és hogy további fájdalmaktól való félelmedben visszahúzódtál-e már. Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni a fájdalommal, az enyémmel vagy a tiéddel, hogy vadul tudsz-e táncolni és hagyni, hogy az extázis megtöltsön az ujjad hegyéig anélkül, hogy óvatosságra intenél, vagy arra, hogy legyünk realisták, vagy emlékezzünk az emberi lét korlátaira. Nem érdekel, hogy a történet, amit mesélsz igaz-e. Azt akarom tudni, hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek, hogy igaz legyél önmagadhoz, hogy el tudod-e viselni az árulás vádját azért, hogy ne áruld el saját lelkedet. Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet, még akkor is, ha az nem mindennap szép, és hogy Isten jelenlétéből ered-e az életed. Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e élni a kudarccal, az enyémmel vagy a tieddel, és mégis megállni a tó partján és azt kiáltani az ezüst Holdnak , hogy "Igen!" 

Nem érdekel, hogy hol élsz, vagy hogy mennyit keresel. Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e kelni egy szomorúsággal és kétségbeeséssel teli éjszaka után, fáradtan és csontjaidig összetörten és ellátni a gyerekeket? Nem érdekel, hogy ki vagy, és hogy jutottál ide. Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz középpontjában anélkül, hogy visszariadnál. Nem érdekel, hogy hol, mit és kivel tanultál. Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülről, amikor minden egyéb már összeomlott. Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal, és, hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban.

__________________________________

akinek vannak válaszai, keressen meg.

hegység, hegyhát

a férfiak - és úgy általánosságban, az emberek - pont olyanok, mint a hegyek.
távolról érdekes, de azért nem olyan hihetetlenül szép, közelről meg unalmas és egyhangú.
de ha a hegyen vagy, onnan a legjobb a kilátás, és minden nagyon gyönyörű.

így átolvasva, egyrészt túl sok ebben a 3 sorban a szexuális utalás (pedig esküszöm hogy most éppen egyáltalán nem akartam semmi ilyesmit) másrészt pedig baromi antiszociális.


igazából, ki kéne aludnom magamból a fejfájást, megkéne dupláznom az eddigi 3 óra alvásom, aztán megírni az étteremben az 50 oldalas validáló tesztet............. ........ pont hiányzik, mikor engem igazából a hegyek kötnek le...

és már megint tiszta hematóma vagyok ... érdekes...

social network

Még nem döntöttem el, hogy jó-e a közösségi háló ekkora mértékű közelsége. Régebben le volt tiltva, hogy ismeretlenek levelet írhassanak nekem, de szerintem a facebook átállásával ez megszűnt, vagy nem tudom, minden esetre kapom a leveleket.
Egyik sem szexuális vagy ismerkedős randit kérős (nyilván blöööö hányok is az ilyentől!) hanem mondjuk csak helyreigazít, ha valamit talált a tartalmaim között, ami nem helyes, meg ilyesmik. Furcsa érzés vadidegenekkel levelezni, olyan ez, mintha képeslapot kapnál Norvégiából, amit véletlen dobtak csak be hozzád; sose derül ki, ki írta igazából. Persze van név (meg facebook esetében kép is az illetőről), de ettől még sosem fogod megtudni, valójában ki ő.

Ez főképp akkor vicces, ha személyesen is összefutsz azzal, akivel évekkel ezelőtt valami jelentéktelen dologról váltottál két levelet. Volt már ilyen is, mókás :D

a távkapcsolat ezredforduló előtt és után

Volt egyszer egy képzelt lány, egy valós blog főszereplője, Adél. (belinkelném, mert nagyszerű volt, de egy év képzeletbeli élet után az írója megszüntette, itt jegyezném meg magamnak, ha legközelebb látom csúnyán lebaszom ezért.)
(a még mindig képzeletbeli alak) Adél a fővárosban élt, igazi kozmopolita volt, dizájner, vagy sztájliszt, valami ilyesmi rémlik, ami miatt nem volt ideje pasikra, de néha még barátokra sem. Ő (a képzeletbeli lány) fogalmazta meg azt, hogy Pesten is lehet távkapcsolatban élni akár akkor is, ha az aktuális partner egy lépcsőházban él veled. Mert ugye minden idő kérdése, vagy inkább az idő hiányának kérdése.
Több évvel ezelőtt Adél sztorija még nagyon sci-fi volt nekem, aztán persze változott a világ is.

Voltam én már távkapcsolatban, régesrégen.
Akkoriban még ez úgy működött, hogy egész nap mindenki ment a dolgára, aztán esténként, ha épp nem szakadt meg a betárcsázós net, és nem volt esti program, akkor MSN-eztünk amíg mind a ketten bele nem haltunk hajnalban a fáradtságba.
Hétvégente láttuk egymást, de tulajdonképp a kapcsolatunk MSN-en zajlott, jobb esetben minden este.

Volt olyan is, ahol az MSN sem volt jelen, csak esténkénti pár perc telefonbeszélgetés, meg hétvégén egy fél együtt töltött nap, mert Miskolc bizony oda is 4 óra volt akkoriban, meg vissza is.

Szerintem 2012-ben a távkapcsolatot már nem a távolság határolja be, hanem a találkozások/beszélgetések sűrűsége.
Mindenki annyira el van foglalva a saját dolgával, életével, hogy ha nem laksz együtt az aktuális hímmel, akkor könnyen megeshet, hogy alig látjátok egymást.
Mi változott az ezredforduló környékén és utána?
Lehet már ingyenes csomagokat rendelni a telefonokhoz, sőt, vannak már okostelefonok, amivel magunkkal vihetjük 2012 MSN-jét, csetelhetünk, e-mailt küldhetünk szívünk vágyának, MMS-t, hang- és videóüzenetet küldhetünk, és persze a facebook is a zsebünkben van. Ja, és persze a Skype, hogy legyen valami számítógépes igény is.

Így lehet az, hogy ma egy hete, hogy utoljára találkoztunk, de állandóan beszélünk, így mégsem érzem a hiányát. (bár ennek az egésznek nyilván az az oka, hogy betegen fekszem itthon hétfő óta.)

A XXI. századi technológia így könnyítette meg a valóban távkapcsolatban élők életét (például Pest - London), és így kuszálta össze a nem távkapcsolatban, bár külön élők életét. Túl kényelmes lett minden.

Persze örök hála a fejlődésnek, ezt nem vitatom.
De tök jó lenne a Margit szigeten bringózni, vagy sétálni a városligetben a várnál, tónál, kacsáknál, meg ha néha megölelne valaki ha fúj a szél.