Nyuszival 5 hónapja boldogítjuk egymást, amit nyár végéig biztos, hogy egyikünk se gondolt volna soha. (na jó, ő talán remélte :D)
Együtt fejlődünk, változunk, tervezünk. Még mindig imádom minden percem vele tölteni, és még mindig nagyon kevés időt tudunk együtt tölteni. Mondanám, hogy így időszerű volt, hogy elgondolkozzunk az összeköltözésen, de erről igazából már nagyon régóta ábrándozunk :)
Ő várhatóan télen költözik el, nekem júliusban jár le az 1 éves albérletem.
Költöztem már össze és laktam is együtt pasimmal korábban, de mégis, mind más volt.
Cézivel (sziaaaaa!) gyakorlatilag egy véletlen felszabadult lakás kapcsán, nem túl mély ötlettől vezérelve, inkább a lehetőséggel élve (de persze nagyon szívesen) költöztünk össze. Létrással pedig már másfél éve együtt laktunk, mire összejöttünk.
Így hát kimaradt egy fontos fázis eddig az életemből: Az, hogy nagyon vágyjak rá, hogy együtt éljek valakivel.
(kitekintés, de ez nem teljesen igaz, mert Kacsával fél évig terveztük a szuper kis kollégiumi összekötözésünk, ami tényleg szuper 3 hónap volt aminek az vetett véget hogy Cézivel költöztem össze :D de Kacsa mégis csak lány! :D)
Szóval, most izgalmas várakozás és vágyakozás van - hogy majd egyszer ugyanoda menjünk haza, és minden reggel együtt keljünk :))))))
hétfő, december 10
néma gyereknek anyja sem látja a fától az erdőt
Vettem egy mély levegőt.
Aztán még egyet.
Aztán néhány hónapig ventiláltam.
Majd vettem még egy nagy levegőt, és elhívtam beszélgetni a csoportvezetőmet.
Idén már úgy se fogok kínosabb beszélgetést előidézni (amikor a Házinyúllal való kapcsolatunkat meséltem el neki, az olyan volt, mint mikor a kis kamasz lány vallja be a szüleinek hogy már nem szűz.) szóval ennél kellemetlenebb témám már nem lesz idén, szóval itt volt az ideje fizetés emelést kérni.
Nem fájt, nem volt kellemetlen. Csak nekem mindig hatalmas erőfeszítés és rákészülés kell az ilyesmi megbeszélésekhez :D A rákészülést úgy kell érteni, hogy több barátommal és a Házinyúllal is rágattam a témát sokáig (amíg mély levegőket vettem) hogy mit szeretnék mondani, hogy hangzik ez, mit fognak majd szólni jajj - szóval csak zsinnyegtem, de attól még biztos hogy jót tett, hogy sokat beszéltem róla.
Egy dolgot nem tisztáztam igazából Nyuszival se, a barátaimmal se, mert valamiért úgy gondoltam hogy az nem is olyan fontos; az összeget, hogy mennyivel szeretnék havonta többet hazavinni.
Tényleg, gyakorlatilag engem se foglalkoztatott, hogy mennyi lenne reális, mekkora összeggel lennék elégedett - ha már kicsit több, mint most, az is győzelem, nem?
Egy szó mint száz, megtaláltam a legfeszültebb időszakomat a héten, és mikor már tényleg úgy voltam vele, hogy rosszabb már nem lehet, akkor gondoltam egyet, elővettem a számológépet, pötyörésztem, aztán szóltam az illetékesnek, hogy szánjon rám három percet.
Szerintem nagyon szolid, visszafogott és szerény voltam, 15%-os fizetésemelést kértem.
És nagyon szeretnek, fontos vagyok nekik, elégedettek a munkámmal és szeretnek velem dolgozni, így hát meg is kaptam :)
Persze lehetnék bátrabb, meg tudom, hogy nem kell ebből nagy ügyet csinálni, de ilyen alkat vagyok, sok mély levegővel és rákészüléssel. Életem első fizetésemelés kérése minden esetre happy end.
Az elmúlt években hozzá voltam szokva, hogy egyértelmű volt a fizetésemelésem, bele volt kalkulálva a szerződésembe, vagy folyamatosan új pozíciót kaptam, amihez egyértelmű fizuemelés is járt. Aztán olyan pozícióba kerültem, ahonnan nem láttam tisztán az anyagi fejlődésemet.
Idén többször gondoltam rá, hogy milyen jó lenne, ha csak úgy hirtelen megkínálnának egy kicsit több pénzzel. Persze rögtön rájöttem, hogy ha a saját főnököm lennék, miért adnék magamnak több pénzt, ha ennyiért is remekül dolgozom? :D
Egy kolléga néhány hete ugyanígy filozofált hangosan, hogy de jó lenne ha kapnánk fizetés emelést! ... Akkor is csak arra tudtam gondolni, hogy aki nem kér, nem kap... Ő akkor ki is fejtette, hogy szerinte a mi főnökünk nem olyan, hogy csak egyikünknek emelje a fizetését, hanem biztos akkor mindenkinek megtenné (hárman vagyunk). Ő lehet, hogy azt is hiszi, hogy ugyanannyit keresünk mindhárman, holott az csak valami isteni véletlen lehetne... na mindegy, ez csak úgy mozgatta a fantáziám annyira, hogy leírjam :D
Aztán még egyet.
Aztán néhány hónapig ventiláltam.
Majd vettem még egy nagy levegőt, és elhívtam beszélgetni a csoportvezetőmet.
Idén már úgy se fogok kínosabb beszélgetést előidézni (amikor a Házinyúllal való kapcsolatunkat meséltem el neki, az olyan volt, mint mikor a kis kamasz lány vallja be a szüleinek hogy már nem szűz.) szóval ennél kellemetlenebb témám már nem lesz idén, szóval itt volt az ideje fizetés emelést kérni.
Nem fájt, nem volt kellemetlen. Csak nekem mindig hatalmas erőfeszítés és rákészülés kell az ilyesmi megbeszélésekhez :D A rákészülést úgy kell érteni, hogy több barátommal és a Házinyúllal is rágattam a témát sokáig (amíg mély levegőket vettem) hogy mit szeretnék mondani, hogy hangzik ez, mit fognak majd szólni jajj - szóval csak zsinnyegtem, de attól még biztos hogy jót tett, hogy sokat beszéltem róla.
Egy dolgot nem tisztáztam igazából Nyuszival se, a barátaimmal se, mert valamiért úgy gondoltam hogy az nem is olyan fontos; az összeget, hogy mennyivel szeretnék havonta többet hazavinni.
Tényleg, gyakorlatilag engem se foglalkoztatott, hogy mennyi lenne reális, mekkora összeggel lennék elégedett - ha már kicsit több, mint most, az is győzelem, nem?
Egy szó mint száz, megtaláltam a legfeszültebb időszakomat a héten, és mikor már tényleg úgy voltam vele, hogy rosszabb már nem lehet, akkor gondoltam egyet, elővettem a számológépet, pötyörésztem, aztán szóltam az illetékesnek, hogy szánjon rám három percet.
Szerintem nagyon szolid, visszafogott és szerény voltam, 15%-os fizetésemelést kértem.
És nagyon szeretnek, fontos vagyok nekik, elégedettek a munkámmal és szeretnek velem dolgozni, így hát meg is kaptam :)
Persze lehetnék bátrabb, meg tudom, hogy nem kell ebből nagy ügyet csinálni, de ilyen alkat vagyok, sok mély levegővel és rákészüléssel. Életem első fizetésemelés kérése minden esetre happy end.
Az elmúlt években hozzá voltam szokva, hogy egyértelmű volt a fizetésemelésem, bele volt kalkulálva a szerződésembe, vagy folyamatosan új pozíciót kaptam, amihez egyértelmű fizuemelés is járt. Aztán olyan pozícióba kerültem, ahonnan nem láttam tisztán az anyagi fejlődésemet.
Idén többször gondoltam rá, hogy milyen jó lenne, ha csak úgy hirtelen megkínálnának egy kicsit több pénzzel. Persze rögtön rájöttem, hogy ha a saját főnököm lennék, miért adnék magamnak több pénzt, ha ennyiért is remekül dolgozom? :D
Egy kolléga néhány hete ugyanígy filozofált hangosan, hogy de jó lenne ha kapnánk fizetés emelést! ... Akkor is csak arra tudtam gondolni, hogy aki nem kér, nem kap... Ő akkor ki is fejtette, hogy szerinte a mi főnökünk nem olyan, hogy csak egyikünknek emelje a fizetését, hanem biztos akkor mindenkinek megtenné (hárman vagyunk). Ő lehet, hogy azt is hiszi, hogy ugyanannyit keresünk mindhárman, holott az csak valami isteni véletlen lehetne... na mindegy, ez csak úgy mozgatta a fantáziám annyira, hogy leírjam :D
péntek, november 16
kis színes
A munkám elmondhatatlanul összetett; random ad hoc feladatok sokasága között rutinműveletek bukkannak elő, hogy az állandóság tévképzetét keltsék. Igazából valószínűleg csak azért vesszük észre, hogy telik az idő, mert vannak fix feladataim fix napokon.
Péntekenként mi hárman írjuk a céges heti híreket, ez azért elég állandó, illetve írni akkor írjuk mikor időnk van rá, de péntekenként én szerkesztem és szórom szét (meg csinálok még 4-5 más dolgot még a hírekkel de nem is traktálnék senkit igazából :D). Rencsi innovációja, hogy már több mint 1 éve minden heti hírünk végére ír egy kis színest, tudjátok, mint híradó végén a baby pandák, csak ő az aktuális hét jeles napjairól emlékezik meg (az Ízi rájder, öcsém az egyik kedvencem, de az eheti a magyar nyelv napjáról szól).
Mivel péntek is van, és amúgy is ma történt, hoztam nektek egy kis színest, ami vélhetőleg rajtam kívül senkit se fog izgatni, de nekem nagyon melengeti a lelkem :)
Történt ugyanis, hogy drága Házinyúl szobafogságban van és most épp távolságtartási végzés* van érvényben, mert jogászként mindegyismilyen vizsgát kell tennie ami miatt már lassan 1 hete nem láttam. Ma kiszabadult a szép őszi időbe pihenni kicsit (elment bevásárolni), és felhívott, majd mikor nem vettem fel eszeveszett üzengetésbe kezdett, majd mikor visszahívtam azonnal mondta hogy nézzem meg az üzeneteimet: Ajándékot talált Miminek, a keresztlányomnak! És igazából mindegy is hogy nézem-e már, mert már bedobálta őket a kosarába. És látom? van 6 féle, de ő pont azt a hármat dobálta be, amit kép alapján én is kiválasztottam volna. Aztán még lelkesen hozzátette, hogy gondolta majd együtt odaadjuk neki :))))))))) én őt annyira nagyon!!! :))))))) <3
*egy Facebook-os csoportban találtam rá Ivády Gáborra, akiről fogalmam sincs hogy kicsoda, de iszonyatosan jó haikukat ír. Az insta meg ismer, ezért felajánlotta, hogy kövessem, és azóta sem bántam meg. Tőle származnak az alábbiak, ami csak úgy jön ide, hogy most távolságtartási végzés van a Házinyúl és köztem, de egyébként meg közeltartási szokott:
"közeltartási
végzésem van, nem mehetsz
egy hétnél messzebb
_
Párkapcsolati alapjog. Az Érzelmi törvény 69. paragrafus összes bekezdése kimondja, hogy határozatlan idejű érzelmi kötődés esetén felek kötelesek legalább hetente egyszer eggyé válni. Az "eggyé válás" fogalma nincs külön szabályozva, mert metafizikai értelmezés révén törvényi szabályozás nem létezik rá (jelenleg még művészeti kategória), így annak részleteiről a felek külön, ki nem mondott megállapodásban egyeznek meg. Hetente. Megegyezés híján nem történik semmi. Semmi!"
*egy Facebook-os csoportban találtam rá Ivády Gáborra, akiről fogalmam sincs hogy kicsoda, de iszonyatosan jó haikukat ír. Az insta meg ismer, ezért felajánlotta, hogy kövessem, és azóta sem bántam meg. Tőle származnak az alábbiak, ami csak úgy jön ide, hogy most távolságtartási végzés van a Házinyúl és köztem, de egyébként meg közeltartási szokott:
"közeltartási
végzésem van, nem mehetsz
egy hétnél messzebb
_
Párkapcsolati alapjog. Az Érzelmi törvény 69. paragrafus összes bekezdése kimondja, hogy határozatlan idejű érzelmi kötődés esetén felek kötelesek legalább hetente egyszer eggyé válni. Az "eggyé válás" fogalma nincs külön szabályozva, mert metafizikai értelmezés révén törvényi szabályozás nem létezik rá (jelenleg még művészeti kategória), így annak részleteiről a felek külön, ki nem mondott megállapodásban egyeznek meg. Hetente. Megegyezés híján nem történik semmi. Semmi!"
szombat, november 3
Szexxel, anélkül
Előre bocsátom, jó eséllyel semmiféle kérdésemre se fogok választ találni ezalatt a bejegyzés alatt. De kit ne foglalkoztatna a szex? :D
Oké, ez legalább egy megválaszolható - valószínűleg minden egészséges lelkületű embert foglalkoztat.
De vajon mennyi szex? Mikor sok? Mikor kevés? Mikor sok már a hiánya?
Arra már rájöttem, hogy ez nagyon időszakos kérdéskör... Először is induljunk ki abból az állapotból, amikor nincs szex. Jobb esetben azért, mert nincs kivel, rosszabb esetben azért, mert van ugyan kivel, de kedv az nincs hozzá. A kettő között meg ott van az, hogy akarnátok, de valamilyen okból nem szabad.
Meddig lehet bírni szex nélkül? Nekem alap felvetésem (bár kétségtelenül nagyon szeretem a szexet), hogy életünk végéig meglennénk szex nélkül (királyi többes, haha, mert nem tudom még kinek a nevében nyilatkozhatok) de ez nagyban függ attól, hogy van-e partnered hozzá.
Egyik barátnőm (és ebben a bejegyzésben mindegyik csak barátnő lesz, nyugi, nem teregetem más szennyesét :D) szex nélküli rekordja, miközben egyébként kapcsolatban volt, nagyjából egy év volt. Nem akarta, látszólag a másik sem akarta, nyilván a kapcsolatuk sem volt felhőtlen de ez most annyira nem lényeges. Nem akart szexelni, és ha egy álom-lovag rávetette volna magát, valószínűleg őt is elhajtotta volna. Nekem ez a rekord szerintem 2 hónap nagyjából, és én sem éreztem úgy, hogy hiányozna. Az viszont zavart, hogy nem érdekel a szex - attól féltem, úgy maradok.
Ugyanez a barátnőm most egy kisebbfajta szakítást követően nem is a srácot siratta, hanem a jó szexet, és hogy most ő tíz évig nem fog senkivel, mert hát nincs kivel, akivel lehetne azzal meg nem akar... és két hét múlva már kezdett beleőrülni a hiányba.
A szex fontossága folyamatosan, egyénenként változik.
Ha megvan az ideális társ hozzá, akkor is nehéz kérdés, hogy kinek mennyi az ideális? A férfiakról nem nyilatkozhatom, de az egyik barátnőmnek az igénye nagyjából heti 2x2 lenne, másiknak hetente, kéthetente 1, én meg kezdetleges kapcsolatom miatt nem fogok itt dicsekedni :D De ahhoz képest, hogy nem élünk együtt és leginkább csak heti néhány estét töltünk együtt, nem érzem a szex hiányát :D Általában. Viszont ha orvosilag vagy kötelezve a cölibátusra, és egyébként is egy szuper kapcsolat kezd kibontakozni - na akkor meg lehet veszni a másikért. Ennek is megvan a szépsége: csak néhány nap, pár hét, a lényeg, hogy tudod, hogy vége lesz, addig meg lehet vágyódni a másikra.
Miért nem vágyunk mindig ugyanannyira? Miért nem vágyunk mindig ugyanannyi alkalomra?
Hogy lehet, hogy hónapokig bírtam szex nélkül, most meg 2 nap után azt hittem kifordulok a világból? Azt hiszem, túl sok minden befolyásolja ezeket a dolgokat az emberben, ezért sem lehet fixen megmondani, mennyi az ideális, mennyire van szüksége az adott párnak vagy azon belül az egyénnek.
Egy a biztos, a jó szex jó :)
Oké, ez legalább egy megválaszolható - valószínűleg minden egészséges lelkületű embert foglalkoztat.
De vajon mennyi szex? Mikor sok? Mikor kevés? Mikor sok már a hiánya?
Arra már rájöttem, hogy ez nagyon időszakos kérdéskör... Először is induljunk ki abból az állapotból, amikor nincs szex. Jobb esetben azért, mert nincs kivel, rosszabb esetben azért, mert van ugyan kivel, de kedv az nincs hozzá. A kettő között meg ott van az, hogy akarnátok, de valamilyen okból nem szabad.
Meddig lehet bírni szex nélkül? Nekem alap felvetésem (bár kétségtelenül nagyon szeretem a szexet), hogy életünk végéig meglennénk szex nélkül (királyi többes, haha, mert nem tudom még kinek a nevében nyilatkozhatok) de ez nagyban függ attól, hogy van-e partnered hozzá.
Egyik barátnőm (és ebben a bejegyzésben mindegyik csak barátnő lesz, nyugi, nem teregetem más szennyesét :D) szex nélküli rekordja, miközben egyébként kapcsolatban volt, nagyjából egy év volt. Nem akarta, látszólag a másik sem akarta, nyilván a kapcsolatuk sem volt felhőtlen de ez most annyira nem lényeges. Nem akart szexelni, és ha egy álom-lovag rávetette volna magát, valószínűleg őt is elhajtotta volna. Nekem ez a rekord szerintem 2 hónap nagyjából, és én sem éreztem úgy, hogy hiányozna. Az viszont zavart, hogy nem érdekel a szex - attól féltem, úgy maradok.
Ugyanez a barátnőm most egy kisebbfajta szakítást követően nem is a srácot siratta, hanem a jó szexet, és hogy most ő tíz évig nem fog senkivel, mert hát nincs kivel, akivel lehetne azzal meg nem akar... és két hét múlva már kezdett beleőrülni a hiányba.
A szex fontossága folyamatosan, egyénenként változik.
Ha megvan az ideális társ hozzá, akkor is nehéz kérdés, hogy kinek mennyi az ideális? A férfiakról nem nyilatkozhatom, de az egyik barátnőmnek az igénye nagyjából heti 2x2 lenne, másiknak hetente, kéthetente 1, én meg kezdetleges kapcsolatom miatt nem fogok itt dicsekedni :D De ahhoz képest, hogy nem élünk együtt és leginkább csak heti néhány estét töltünk együtt, nem érzem a szex hiányát :D Általában. Viszont ha orvosilag vagy kötelezve a cölibátusra, és egyébként is egy szuper kapcsolat kezd kibontakozni - na akkor meg lehet veszni a másikért. Ennek is megvan a szépsége: csak néhány nap, pár hét, a lényeg, hogy tudod, hogy vége lesz, addig meg lehet vágyódni a másikra.
Miért nem vágyunk mindig ugyanannyira? Miért nem vágyunk mindig ugyanannyi alkalomra?
Hogy lehet, hogy hónapokig bírtam szex nélkül, most meg 2 nap után azt hittem kifordulok a világból? Azt hiszem, túl sok minden befolyásolja ezeket a dolgokat az emberben, ezért sem lehet fixen megmondani, mennyi az ideális, mennyire van szüksége az adott párnak vagy azon belül az egyénnek.
Egy a biztos, a jó szex jó :)
péntek, november 2
sorozatmaraton helyett :)
Már korábban írtam is erről, de a hosszúhétvége (eleje, amit együtt töltöttünk) ismét megmutatta, hogy mi az egyik legszuperebb dolog a kapcsolatunkban Házinyúllal szerintem. Ez márpedig az, hogy alkatilag képtelenek vagyunk sorozatmaratont tartani :D
Ezt két dolog kéz-a-kézben hiúsítja meg ugyanis. Egyrészt egyértelmű, hogy ha belealszunk, akkor nem ideális a pillanat a maratonhoz. Másrészt általában azért alszunk bele, mert:
- elkezdtünk egy részt, majd megállítottuk, és beszélgettünk 3 órát
- vagy mielőtt elkezdtünk egy részt, a vacsora melletti 'csacsogás' átfordul néhány órás beszélgetéssé
és ha ezzel jár, akkor az sem érdekel, ha életem végéig nem érünk a Fringe 4. évadáig sem, mert nagyon nagyon nagyon jó vele beszélgetni, és az esetek azt mutatják, hogy ezzel ő is hasonlóan van :)
Ezt két dolog kéz-a-kézben hiúsítja meg ugyanis. Egyrészt egyértelmű, hogy ha belealszunk, akkor nem ideális a pillanat a maratonhoz. Másrészt általában azért alszunk bele, mert:
- elkezdtünk egy részt, majd megállítottuk, és beszélgettünk 3 órát
- vagy mielőtt elkezdtünk egy részt, a vacsora melletti 'csacsogás' átfordul néhány órás beszélgetéssé
és ha ezzel jár, akkor az sem érdekel, ha életem végéig nem érünk a Fringe 4. évadáig sem, mert nagyon nagyon nagyon jó vele beszélgetni, és az esetek azt mutatják, hogy ezzel ő is hasonlóan van :)
szombat, október 27
Harmónikában vagyunk
Tudom, hogy teljesen mindegy, hogy mások mit gondolnak rólam, vagy ezesetben rólunk a Házinyúllal - de vannak szívmelengető pillanatok, amik megérdemlik azt, hogy emlékezzünk rájuk akkor is, ha csak szimplán mások véleményét tükrözi. Valahol mégiscsak jó azt hallani, hogy kívülről is az látszik rajtunk, amit mi érzünk belülről :)
Aki lemaradt, annak itt most ismét tisztáznám, hogy Hny-al egy cégnél dolgozunk. Ez nem jelenti azt, hogy össze vagyunk nőve benn is, sőt, mindenki végzi a dolgát, max néhány hetente úgy adódik, hogy együtt ebédelünk. (azért ilyen ritkán, mert egyébként neki is és nekem is megvan a 2-3 külön kis csapata akikkel a leggyakrabban együtt eszünk)
Nincs a homlokunkra írva, hogy egy pár vagyunk, de azért a visszajelzések alapján ha egy légtérbe kerülünk, enélkül is elég egyértelműen látszik rajtunk :)
Nemrég egy közös ebédünk után egy kollégám kifejtette, hogy még abból is, hogy egymáshoz se szóltunk, csak Hny szó nélkül mosogatott én meg törölgettem az edényeket, még abból is sugárzott belőlünk az összetartozás :))))
Tegnap este pedig iszogatós-beszélgetős-élménybeszámolós estét terveztünk Hny néhány barátjával és azok barátaival és barátnőivel és kiskutyáival és... :D Viszont a helyválasztást elnézte a szervező, így üvöltő zene mellé sikerült csak asztalt foglalni, szóval a beszélgetős-élménybeszámolós rész elmaradt, cserébe ittunk. Én nem vagyok egy táncos lábú, sőt, ritkán veszem rá magam hogy elmenjek valahova kifejezetten táncikálás céljából. Viszont olyan jó zenék voltak, hogy ültemben is folyamatosan táncoltam xD A szocializálódás így viszont maximum a 2-3 legközelebb ülő emberre szűkült, de mikor már nulla hangom nem volt, akkor leginkább már csak Hny-t szórakoztattam a 'táncolásommal'. Nyilván egyértelműen látszott rajtunk, hogy együtt vagyunk, de sose gondoltam volna, hogy valaha lesz olyan, hogy egy vadidegen nő odahajol csak azért, hogy azt közölje, hogy mennyire nagyon aranyosak vagyunk együtt :))))
Tanulság nincs, és még csak nem is meglepőek ezek a dolgok - összetartozunk, és nagyon aranyosak vagyunk, tudtuk ezt mi eddig is. De azért nem gondoltam, hogy ez másoknak is ennyire átjön :)
hétfő, október 22
Az első három hónap
Több ismerősöm rendszeresen emlegeti, hogy a kapcsolat első 3 hónapjában minden kiderül... azon áll, vagy bukik az egész, és ha három hónapig minden rendben, akkor jó eséllyel az úgy is maradhat.
Ezzel kapcsolatban én végtelenül szkeptikus vagyok - túl sok kapcsolatom élte már meg vidáman a 3 hónapot, hogy aztán még 3 hónappal, vagy évvel később valami elromoljon... inkább úgy fogalmaznék, hogy ha az első 3 hónap rossz, akkor az már nem lesz jobb.
Úgy telt el ez a 3 hónap, mint egy szempillantás, de bizonyos szempontból mégis olyan érzés, mintha legalább fél év lenne, és akkor abba most nem megyek bele, hogy annyi minden történt a Házinyúllal, velem, velünk együtt is, mint másokkal hosszú évek alatt sem. Gyakorlatilag most még furán hangzik, de időben a kapcsolatunk felét olyan dolgok tették ki, amik rendesen próbára tettek külön-külön is mindkettőnket, és a kapcsolatunkat is - mégis, úgy érezzük hogy a kapcsolatunkra ez mégsem volt különösebb hatással, ami szuper felismerés. Nem fogok konkrétumokat írni, mert felesleges, ezt az időszakot garantáltan nem fogom elfelejteni soha. Ami fontos viszont, hogy azt se felejthetem el, hogy Hny mennyire mellettem állt, támogatott, segített és bátorított akkor amikor arra volt szükségem, ha kértem ha nem, lelkileg és fizikailag is velem volt. Egyértelművé vált (és szerencsére szintén nem az események hatására), hogy nagyon szeretjük egymást. :)))))
Az együtt töltött idő relatív. Nem tudom, hogy valaha is lehetne 'sok'. Azt nem mondom, hogy sose elég, mert keresem az ideális egyensúlyt (mert hajlamos lennék összenőni vele), néha napokig nem látjuk egymást, vagy max munka után hazafelé, néha 1-2 napot egyhuzamban együtt töltünk. A múlt héten először tartottunk maratoni együttlétet (nem olyat :D), pedig egyáltalán nem terveztük.
Azelőtt héten vasárnap ment haza tőlem, munkában azért persze láttuk egymást meg ebédeltünk együtt, de úgy volt, hogy csak csütörtökön alszik nálam, aztán valószínű még hétvégén valamikor. Ebből viszont véletlenek sorozata miatt (persze :D) maraton kerekedett.
Szerdán este fél tízkor végzett az irodában - ezért mondtam, hogy mivel én közelebb lakom, és már egy jó ideje van nálam ruhája, aludjon itt. Szimplán praktikus okokból :D A csütörtök már meg volt beszélve, ezért maradt a terv, akkor én aludtam nála, és mivel szombatra állatkert volt a program, ami mellett lakom, ezért szimplán praktikus okokból pénteken megint Hny aludt nálam :)
Szombaton állatkerteztünk többek között, majd nálam aludtunk. Vasárnap ebédre várt minket az anyukája, aztán én mentem Mucival találkozni, és bár ez sem volt tervben, este megint nála aludtam. Szimplán praktikus okokból egyébként, mert a hétfői terv az volt, hogy új seprűt veszek, az OBIhoz meg Ő lakik közelebb :D Szóval ma vásárolgattunk, aztán Fringe maratont tartottunk (rekord lassan néztük meg a 2. évadot amúgy) és hétfő este jöttem haza a szép új seprűmmel. Oké, szerda-csütörtök-péntek csak munka után voltunk együtt, de akkor is kvázi 5 napot egyhuzamban, ami az eddigi heti 1-2 esetleg 3 éjszakához képest valóban maraton. És minden perce csodajó volt :) A legfurcsább szerintem mindkettőnknek az, hogy mennyire természetes volt. :)
Így történt, hogy volt alkalmam teljeskörűen kiélni, hogy mostanság egy hatalmas romantikus érzelemgombóc vagyok (biztos nincs köze hozzá :D) és megtörtént az első szerelmi vallomás is, az alábbi 2 másodperces párbeszéd formájában:
- szerinted szeretjük egymást?
- szerintem igen.
A második már szebb volt, de ennél szebb nem kell soha :))))))))))
Ezzel kapcsolatban én végtelenül szkeptikus vagyok - túl sok kapcsolatom élte már meg vidáman a 3 hónapot, hogy aztán még 3 hónappal, vagy évvel később valami elromoljon... inkább úgy fogalmaznék, hogy ha az első 3 hónap rossz, akkor az már nem lesz jobb.
Úgy telt el ez a 3 hónap, mint egy szempillantás, de bizonyos szempontból mégis olyan érzés, mintha legalább fél év lenne, és akkor abba most nem megyek bele, hogy annyi minden történt a Házinyúllal, velem, velünk együtt is, mint másokkal hosszú évek alatt sem. Gyakorlatilag most még furán hangzik, de időben a kapcsolatunk felét olyan dolgok tették ki, amik rendesen próbára tettek külön-külön is mindkettőnket, és a kapcsolatunkat is - mégis, úgy érezzük hogy a kapcsolatunkra ez mégsem volt különösebb hatással, ami szuper felismerés. Nem fogok konkrétumokat írni, mert felesleges, ezt az időszakot garantáltan nem fogom elfelejteni soha. Ami fontos viszont, hogy azt se felejthetem el, hogy Hny mennyire mellettem állt, támogatott, segített és bátorított akkor amikor arra volt szükségem, ha kértem ha nem, lelkileg és fizikailag is velem volt. Egyértelművé vált (és szerencsére szintén nem az események hatására), hogy nagyon szeretjük egymást. :)))))
Az együtt töltött idő relatív. Nem tudom, hogy valaha is lehetne 'sok'. Azt nem mondom, hogy sose elég, mert keresem az ideális egyensúlyt (mert hajlamos lennék összenőni vele), néha napokig nem látjuk egymást, vagy max munka után hazafelé, néha 1-2 napot egyhuzamban együtt töltünk. A múlt héten először tartottunk maratoni együttlétet (nem olyat :D), pedig egyáltalán nem terveztük.
Azelőtt héten vasárnap ment haza tőlem, munkában azért persze láttuk egymást meg ebédeltünk együtt, de úgy volt, hogy csak csütörtökön alszik nálam, aztán valószínű még hétvégén valamikor. Ebből viszont véletlenek sorozata miatt (persze :D) maraton kerekedett.
Szerdán este fél tízkor végzett az irodában - ezért mondtam, hogy mivel én közelebb lakom, és már egy jó ideje van nálam ruhája, aludjon itt. Szimplán praktikus okokból :D A csütörtök már meg volt beszélve, ezért maradt a terv, akkor én aludtam nála, és mivel szombatra állatkert volt a program, ami mellett lakom, ezért szimplán praktikus okokból pénteken megint Hny aludt nálam :)
Szombaton állatkerteztünk többek között, majd nálam aludtunk. Vasárnap ebédre várt minket az anyukája, aztán én mentem Mucival találkozni, és bár ez sem volt tervben, este megint nála aludtam. Szimplán praktikus okokból egyébként, mert a hétfői terv az volt, hogy új seprűt veszek, az OBIhoz meg Ő lakik közelebb :D Szóval ma vásárolgattunk, aztán Fringe maratont tartottunk (rekord lassan néztük meg a 2. évadot amúgy) és hétfő este jöttem haza a szép új seprűmmel. Oké, szerda-csütörtök-péntek csak munka után voltunk együtt, de akkor is kvázi 5 napot egyhuzamban, ami az eddigi heti 1-2 esetleg 3 éjszakához képest valóban maraton. És minden perce csodajó volt :) A legfurcsább szerintem mindkettőnknek az, hogy mennyire természetes volt. :)
Így történt, hogy volt alkalmam teljeskörűen kiélni, hogy mostanság egy hatalmas romantikus érzelemgombóc vagyok (biztos nincs köze hozzá :D) és megtörtént az első szerelmi vallomás is, az alábbi 2 másodperces párbeszéd formájában:
- szerinted szeretjük egymást?
- szerintem igen.
A második már szebb volt, de ennél szebb nem kell soha :))))))))))
kedd, szeptember 25
még egy, akinek a szíve dobban, köszönöm, hogy elmondhattam
még egy, akinek a bőre paplan, köszönöm, hogy elmondhattam...
Változatosság kedvéért dallamtapadás, ez most mindegy is, hogy micsoda, mert senki se fogja ismerni... de: DikiD - Használj. (egyébként az internet csodája, hogy amit nem igazán akarsz eltüntetni tudatosan, az örökre ott marad, szóval Youtube-on rájuk lehet keresni)
Házinyúlság van :)
Nagyon ijesztő, mert nagyon jó. Nagyon közel vagyunk egymáshoz, mert nagyon hasonlítunk. Nagyon sokkoló, mert nagyon kötődünk. Nagyon félünk, mert nagyon fontos a másik...
Ez persze most csak csajos nyekergés, azért ne értse senki úgy, hogy a kapcsolatunkat azzal töltjük, hogy azon gondolkozunk, mikor veszítjük el egymást... csak a tudatosítás fázisa olyan romantikus! És most nem az amerikai romantika fogalmára gondolok, hanem az általam olyan nagyra tartott és szeretett irodalmi romantikára. (Megvan a fiatal pár esete akik meghaltak volna egymásért...?)
Szóval, szép lassan azt hiszem, egymásba szeretünk, anélkül, hogy kimernénk mondani, anélkül, hogy kockáztatni mernénk, hogy a másik mit válaszol, anélkül, hogy egyáltalán akarnánk... Házinyúl nem is igazán hisz a szerelemben, mint olyanban - én meg... hát... "Ünnepélyesen fogadom, hogy nem leszek többé szerelmes..." szóval, hiszek én benne, hogy létezik, de azt is tudom, mennyire fáj. Így végül arra jutottam, hogy a tudatom nem engedi meg a lelkemnek azt a könnyelműséget, hogy teljesen átadjam magam a szerelem érzésének.
De ha a tekintetétől is kiráz a hideg... akkor azért kezdj gyanakodni...
Korábban már írtam erről, de most megint kikívánkozik, hogy milyen változatos befejezései lehetnek annak a mondatnak, amit úgy kezd az ember, hogy szeretlek... Szeretlek simogatni! A kezemben tartani! Magamhoz ölelni! A testemhez szorítani! ... de azért valamivel minden szeretleket illik befejezni. Egyelőre. Aztán meglátjuk. Én leginkább most azt szeretem, hogy bármit meg tudunk beszélni. Az időzítésen még csiszolhatnék, mert ha nekem minden áron megbeszélni valóm van, az egészbiztos hogy egy munkanap előtt, kora hajnali órában kezdődik el.... :D
Változatosság kedvéért dallamtapadás, ez most mindegy is, hogy micsoda, mert senki se fogja ismerni... de: DikiD - Használj. (egyébként az internet csodája, hogy amit nem igazán akarsz eltüntetni tudatosan, az örökre ott marad, szóval Youtube-on rájuk lehet keresni)
Házinyúlság van :)
Nagyon ijesztő, mert nagyon jó. Nagyon közel vagyunk egymáshoz, mert nagyon hasonlítunk. Nagyon sokkoló, mert nagyon kötődünk. Nagyon félünk, mert nagyon fontos a másik...
Ez persze most csak csajos nyekergés, azért ne értse senki úgy, hogy a kapcsolatunkat azzal töltjük, hogy azon gondolkozunk, mikor veszítjük el egymást... csak a tudatosítás fázisa olyan romantikus! És most nem az amerikai romantika fogalmára gondolok, hanem az általam olyan nagyra tartott és szeretett irodalmi romantikára. (Megvan a fiatal pár esete akik meghaltak volna egymásért...?)
Szóval, szép lassan azt hiszem, egymásba szeretünk, anélkül, hogy kimernénk mondani, anélkül, hogy kockáztatni mernénk, hogy a másik mit válaszol, anélkül, hogy egyáltalán akarnánk... Házinyúl nem is igazán hisz a szerelemben, mint olyanban - én meg... hát... "Ünnepélyesen fogadom, hogy nem leszek többé szerelmes..." szóval, hiszek én benne, hogy létezik, de azt is tudom, mennyire fáj. Így végül arra jutottam, hogy a tudatom nem engedi meg a lelkemnek azt a könnyelműséget, hogy teljesen átadjam magam a szerelem érzésének.
De ha a tekintetétől is kiráz a hideg... akkor azért kezdj gyanakodni...
Korábban már írtam erről, de most megint kikívánkozik, hogy milyen változatos befejezései lehetnek annak a mondatnak, amit úgy kezd az ember, hogy szeretlek... Szeretlek simogatni! A kezemben tartani! Magamhoz ölelni! A testemhez szorítani! ... de azért valamivel minden szeretleket illik befejezni. Egyelőre. Aztán meglátjuk. Én leginkább most azt szeretem, hogy bármit meg tudunk beszélni. Az időzítésen még csiszolhatnék, mert ha nekem minden áron megbeszélni valóm van, az egészbiztos hogy egy munkanap előtt, kora hajnali órában kezdődik el.... :D
kedd, augusztus 14
Házinyúl
Házinyúlra nem lövünk, ugye?
Egyszer már történt hasonló velem. Akkor a pletyka megelőzte a valóságot: Egy főképp egyetemista diákmelósokból álló munkahelyen nagyjából mindenki mindenkivel kavar. Tisztelet a kivételnek. Én ezt nagyjából 2 évig szkeptikusan néztem (foglalt is voltam, meg hát, házinyúlra nem lövünk, még akkor se, ha diáknyúl). Aztán egyszer csak nekem szegezték a kérdést, hogy tényleg együtt vagyunk a Kócossal?
(kis kitekintés, 201X*-at írunk, és a nyár jó részét nyekeregtem végig itt a blogomban is Kócos miatt.)
Mikor megkérdezték, hogy tényleg járunk-e, még csak azt se tudtam, hogy létezik. Ő se tudta rólam. Aztán egy céges bulin végre megismerkedtünk. Aztán egyre többet ismerkedtünk, aztán én azt hittem, ez lehet valami több, és hiába éreztem ezt róla is (mármint hogy így érez) foggal körömmel kapaszkodott a függetlenségéhez, én meg pofára estem úgy, hogy elég mélyen sikerült belezúgnom.
De addigra én már nem dolgoztam ott. Ezúton is üdv, és kapd be.
*ciki, de visszakeresés nélkül most már fogalmam sincs, hogy mikor volt ez az apró de jelentőségteljes kaland Kócossal. Létrás előtt, és Cézé után, ez biztos, de éjjel én most évszámra biztos nem fogom megmondani. De ahogy az ábra mutatja, akartam :D
Kócossal sose dolgoztunk együtt már onnantól, hogy a kettőnk hülyesége elromlott.
Mióta komolyabb munkahelyem van (5+ éve) és egyre komolyabb beosztásom (másoktól tudom :D néha rám kell szólni, hogy szép lassan fontos ember lettem), azóta ahányszor szóba került, tiltakoztam a házinyulak befogása ellen. Létrás miatt nem voltam érdekelt, de elveim azért vannak. Végtelenül veszélyes terepnek tartom, ha kollégával kezd valaki, minél közelebbi kolléga, annál veszélyesebb, ha pedig felettes-beosztott viszony van köztetek, az maga az öngyilkosság. Valaki valahogy nagyon rosszul fog járni ebben a történetben.
És hogy mi a téma aktualitása? Üdvözölhetünk egy új címkét a blogon: Házinyúl. :) Nyilván innentől elég egyértelmű, hogy házinyúlra nem lövünk ugyan, de nehéz elállni a találatok elől... levadásztuk egymást. (a korábbi róla szóló posztokhoz is felvittem a címkét)
Mivel vélhetőleg erről konkrétan sose fogok részletesebben írni, most leírok minden felmerült és felmerülő kérdést, meg magamnak is mementónak, hiszen úgy is én vagyok saját magam legrégebbi és legtartósabb olvasója.
- Először is leszögezném, hogy mielőtt Létrással szakítottunk, a Házinyúllal (a jövőben jó eséllyel Hny) nem volt köztünk semmi. Még csak nem is ismertük egymást, a nevét tudtam azért, mert együtt jártunk céges fociedzésre, de ennyi.
- Miután Létrással szakítottunk, akkor se hirtelenjében keveredtünk össze. Udvariasan és idegesítően távolról kerülgetett, már többen megjegyezték, hogy legyeskedik körülöttem, sokat beszélgettünk, de sose hívott el egy randira. Az udvarias és távoli kerülgetés lényege az volt, hogy igyekezett felmérni, mikor mennyire vagyok már túl Létráson. Aztán gondolom megunta, hogy nem tudja felmérni, és megkérdezte.
- Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon távoli kolléga, gyakorlatilag nem együtt, csak egy cégnél dolgozunk. Közös ügyünk, munkák és projektünk nem volt és nagyon nagy valószínűséggel nem is lesz sose.
- Nem siettük el a dolgokat, én jó ideig magamnak se ismertem be, hogy együtt vagyunk, nem hogy neki, vagy másoknak.
- Komolyan gondoljuk, nem néhány vidám éjszaka miatt zavartuk össze a világunkat.
- Mivel a város nagyon kicsi, és bárhol bárki megláthat minket (és eddig csak két esetről tudunk biztosan...) ezért megelőztük a pletykákat és én is szóltam a főnökömnek, ő is szólt a főnökének, és senkinek semmi problémája vele, örülnek nekünk.
A gonosz kis tényeket árnyalják a helyi és emberi tényezők. Az, hogy igazából egy helyen dolgozunk, de simán megesik, hogy nem találkozunk. Vagy pont hogy a folyosón szembe sétálunk egymással... Az első végtelenül zavarbaejtő volt :) De talán az rosszabb, ha nem is látom :)
Az emberi tényező meg nyilván a pletyka faktor... Timcsit már faggatta (egyébként vezető beosztású.......) ezzel a dumával, hogy "Mit lehet tudni Judit magánéletéről???" (Timcsi nem hiába a barátom, annyit válaszolt, hogy azt, hogy magán <3) a Házinyulat is megkörnyékezték furcsa kérdésekkel. De azt hiszem akkor szabadult el a pokol, mikor az utolsó munkanapomon (most szabin vagyok) kimentünk fagyizni többen, és kézenfogva sétáltunk a Házinyúllal, mikor is 3 kolléga nézett végig rajtunk. Talán a három legpletykásabb, egyik se kedvel engem, és még szerencse, hogy három külön osztályon dolgoznak. Tíz perc múlva már a cég jó része hallhatta a történteket :P
Ilyenkor azért jó 4 nap szabi, mire visszamegyek, már mindenki el is felejti :D
Egyszer már történt hasonló velem. Akkor a pletyka megelőzte a valóságot: Egy főképp egyetemista diákmelósokból álló munkahelyen nagyjából mindenki mindenkivel kavar. Tisztelet a kivételnek. Én ezt nagyjából 2 évig szkeptikusan néztem (foglalt is voltam, meg hát, házinyúlra nem lövünk, még akkor se, ha diáknyúl). Aztán egyszer csak nekem szegezték a kérdést, hogy tényleg együtt vagyunk a Kócossal?
(kis kitekintés, 201X*-at írunk, és a nyár jó részét nyekeregtem végig itt a blogomban is Kócos miatt.)
Mikor megkérdezték, hogy tényleg járunk-e, még csak azt se tudtam, hogy létezik. Ő se tudta rólam. Aztán egy céges bulin végre megismerkedtünk. Aztán egyre többet ismerkedtünk, aztán én azt hittem, ez lehet valami több, és hiába éreztem ezt róla is (mármint hogy így érez) foggal körömmel kapaszkodott a függetlenségéhez, én meg pofára estem úgy, hogy elég mélyen sikerült belezúgnom.
De addigra én már nem dolgoztam ott. Ezúton is üdv, és kapd be.
*ciki, de visszakeresés nélkül most már fogalmam sincs, hogy mikor volt ez az apró de jelentőségteljes kaland Kócossal. Létrás előtt, és Cézé után, ez biztos, de éjjel én most évszámra biztos nem fogom megmondani. De ahogy az ábra mutatja, akartam :D
Kócossal sose dolgoztunk együtt már onnantól, hogy a kettőnk hülyesége elromlott.
Mióta komolyabb munkahelyem van (5+ éve) és egyre komolyabb beosztásom (másoktól tudom :D néha rám kell szólni, hogy szép lassan fontos ember lettem), azóta ahányszor szóba került, tiltakoztam a házinyulak befogása ellen. Létrás miatt nem voltam érdekelt, de elveim azért vannak. Végtelenül veszélyes terepnek tartom, ha kollégával kezd valaki, minél közelebbi kolléga, annál veszélyesebb, ha pedig felettes-beosztott viszony van köztetek, az maga az öngyilkosság. Valaki valahogy nagyon rosszul fog járni ebben a történetben.
És hogy mi a téma aktualitása? Üdvözölhetünk egy új címkét a blogon: Házinyúl. :) Nyilván innentől elég egyértelmű, hogy házinyúlra nem lövünk ugyan, de nehéz elállni a találatok elől... levadásztuk egymást. (a korábbi róla szóló posztokhoz is felvittem a címkét)
Mivel vélhetőleg erről konkrétan sose fogok részletesebben írni, most leírok minden felmerült és felmerülő kérdést, meg magamnak is mementónak, hiszen úgy is én vagyok saját magam legrégebbi és legtartósabb olvasója.
- Először is leszögezném, hogy mielőtt Létrással szakítottunk, a Házinyúllal (a jövőben jó eséllyel Hny) nem volt köztünk semmi. Még csak nem is ismertük egymást, a nevét tudtam azért, mert együtt jártunk céges fociedzésre, de ennyi.
- Miután Létrással szakítottunk, akkor se hirtelenjében keveredtünk össze. Udvariasan és idegesítően távolról kerülgetett, már többen megjegyezték, hogy legyeskedik körülöttem, sokat beszélgettünk, de sose hívott el egy randira. Az udvarias és távoli kerülgetés lényege az volt, hogy igyekezett felmérni, mikor mennyire vagyok már túl Létráson. Aztán gondolom megunta, hogy nem tudja felmérni, és megkérdezte.
- Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon távoli kolléga, gyakorlatilag nem együtt, csak egy cégnél dolgozunk. Közös ügyünk, munkák és projektünk nem volt és nagyon nagy valószínűséggel nem is lesz sose.
- Nem siettük el a dolgokat, én jó ideig magamnak se ismertem be, hogy együtt vagyunk, nem hogy neki, vagy másoknak.
- Komolyan gondoljuk, nem néhány vidám éjszaka miatt zavartuk össze a világunkat.
- Mivel a város nagyon kicsi, és bárhol bárki megláthat minket (és eddig csak két esetről tudunk biztosan...) ezért megelőztük a pletykákat és én is szóltam a főnökömnek, ő is szólt a főnökének, és senkinek semmi problémája vele, örülnek nekünk.
A gonosz kis tényeket árnyalják a helyi és emberi tényezők. Az, hogy igazából egy helyen dolgozunk, de simán megesik, hogy nem találkozunk. Vagy pont hogy a folyosón szembe sétálunk egymással... Az első végtelenül zavarbaejtő volt :) De talán az rosszabb, ha nem is látom :)
Az emberi tényező meg nyilván a pletyka faktor... Timcsit már faggatta (egyébként vezető beosztású.......) ezzel a dumával, hogy "Mit lehet tudni Judit magánéletéről???" (Timcsi nem hiába a barátom, annyit válaszolt, hogy azt, hogy magán <3) a Házinyulat is megkörnyékezték furcsa kérdésekkel. De azt hiszem akkor szabadult el a pokol, mikor az utolsó munkanapomon (most szabin vagyok) kimentünk fagyizni többen, és kézenfogva sétáltunk a Házinyúllal, mikor is 3 kolléga nézett végig rajtunk. Talán a három legpletykásabb, egyik se kedvel engem, és még szerencse, hogy három külön osztályon dolgoznak. Tíz perc múlva már a cég jó része hallhatta a történteket :P
Ilyenkor azért jó 4 nap szabi, mire visszamegyek, már mindenki el is felejti :D
Imádlak! ...vagyis, én annyira bírlak...
előbb a zene, aztán a szöveg, aztán a duma.
Én annyira bírlak,
de nagyon jól tudom,
hogy most 'szeretlek'-et illett volna mondanom,
mert félreértesz,
és félreértelek,
pedig én annyira bírlak, hogy azt el sem hiszed,
néha még én is elgondolkodom,
vajon hogy lehet az, hogy veled ennyire jól bírom?
bár meg kell hagyni,
sokszor túlzottam izgulok,
mert annyira félek, hogy mindent elbaszok.
rémeket látok, s ez ugyanúgy zavar
engem is mint téged,
és folyton kiabálok,
fáraszt és unom.
én nem vagyok ördög,
csak az akarnék lenni, de nem sikerül,
és nem leszek más,
csak utánozós majom.
na tessék és már megint csak magamról beszélek,
pedig te is érdekelsz.
jajj nem te is, csak te,
hogy nehogy félreérts.
de mit mondjak rólad, ami új neked?
csak azt tudom, hogy én
annyira bírlak,
annyira bírlak,
annyira bírlak,
hogy azt el-sem-hiszed,
el sem hiszed...
de nagyon jól tudom,
hogy most 'szeretlek'-et illett volna mondanom,
mert félreértesz,
és félreértelek,
pedig én annyira bírlak, hogy azt el sem hiszed,
néha még én is elgondolkodom,
vajon hogy lehet az, hogy veled ennyire jól bírom?
bár meg kell hagyni,
sokszor túlzottam izgulok,
mert annyira félek, hogy mindent elbaszok.
rémeket látok, s ez ugyanúgy zavar
engem is mint téged,
és folyton kiabálok,
fáraszt és unom.
én nem vagyok ördög,
csak az akarnék lenni, de nem sikerül,
és nem leszek más,
csak utánozós majom.
na tessék és már megint csak magamról beszélek,
pedig te is érdekelsz.
jajj nem te is, csak te,
hogy nehogy félreérts.
de mit mondjak rólad, ami új neked?
csak azt tudom, hogy én
annyira bírlak,
annyira bírlak,
annyira bírlak,
hogy azt el-sem-hiszed,
el sem hiszed...
Szóval. Azt hittem, mennyi mondanivalóm lesz a témát illetőleg... körülbelül 1 hete csak a fenti szám szövege jár az agyamban. És rá kellett jönnöm, hogy jobban elmond mindent, mint én.
Én csak azt mondom, imádlak. Te nem mondasz semmit. - épp csak azt nem mondod, köszönöm. Vagyis, még azt se :D
Nem is kell. Igazából önfegyelmet kell tanulnom, és nem kimondani minden egyes érzésem azonnal. Pedig ez sem azonnal volt :)
Attól féltem, azért kukulsz meg ilyenkor, mert nincs helyénvaló válaszod. A helyénvaló ezesetben egy "én is imádlak" lenne. Vagy mert megijesztelek. Magammal, a közelségemmel és nyíltságommal. De már inkább úgy hiszem, hogy nem ilyen egyszerű téged megijeszteni... csupán a megfelelő szavakat keresed... és a megfelelő, úgy érzem, a szeretlek lenne.
Magunkat ismerve, amennyire azt tudtuk tagadni, hogy egyáltalán bármi közünk van egymáshoz, azzal az erővel évekig várhatunk az első szeretlekre.
Múlt héten mikor többen együtt iszogattunk, egy félmondattal arcon rúgtál mindenkit, mert úgy kezdted, hogy akkor szerettél belém... (mikor véresre rúgtam véletlen a lábszárad) és egy kedves jóbarátom le is csapott mint keselyű a dögre, mindenki más lefagyott, és hirtelen hárman három irányba tereltük a beszélgetést.
Már bánom, hogy én is olyan nyuszi vagyok, hogy nem fitogtattam a kérdést, ennyi idő után meg már nem illik :) de azért nem felejtem el :P de amíg te ezt ismét szóba nem hozod, addig egész biztos, hogy imádni is csak titokban foglak.
vasárnap, augusztus 5
Vagyunk
Bozasztó, hogy mennyire tudom félteni a sosem volt függetlenségem. Borzasztó, hogy mennyire tudok rettegni attól, hogy valaki fontossá válik az életemben.
(és itt jegyezném meg az olvasóim egy részének, hogy ne olvassátok tovább, lelki gyötrődés és pasi téma, a legszebb kombó)
Ez egyébként a barátkozásra is igaz - nem engedek magamhoz közel új embereket, a legközelebbi kollégáim kifejezetten zárkózott típusnak tartanak. A barátaim meg nagyon nem tartanak zárkózottnak :)
Minden esetre, egyértelmű hogy ez egy védekezési mechanizmus.
De mit csinál az ember lánya, ha egyébként bokáig bele tud remegni egy pillantásba is?
Tagad.
Nem hívjuk sehogy. Van Ő, meg én. Még csak nem is vagyunk, mert az már összetartozás, és a hideg kirázott tőle. Pláne nem vagyunk együtt. Maximum időt töltünk együtt, amit ismerkedésre szánunk, de nem vagyunk együtt.
Mondjuk, már ahogy kezdtem, az sem igaz... "nem hívjuk sehogy" - én nem hívom sehogy, Ő meg rám való tekintettel nem akarja hívni sehogy. Nem címkézünk, nem kategorizálunk. Csak... Vagyunk. (Itt most nem írnám le, hogy látszólag 5 sor alatt jutottam el a külön-külön van Ő, és vagyok én felállástól addig, hogy már azt írom, vagyunk. Ez a gyakorlatban nem 5 sornyi időbe telt.)
A barátaim már egy ideje röhögnek ezen a tagadáson, és azon is hogy felháborodok ahányszor többesszámban kérdezik meg "mi újság velünk?".
D. volt az első, aki 1 hét után röhögve közölte, hogy magamnak még hazudhatok talán egy hétig, de neki már biztos nem. Túl jól ismer.
Hogy jutok el a tagadástól addig, hogy elepedek azért hogy a barátnője lehessek? Magát a folyamatot persze nem tudom leírni, de hogy tépelődve, az biztos.
Tépelődve, és rettegve. Félve, hogy mi lesz holnap, egy hét múlva... hosszabb távban már rettegni sem tudok :D
Nemrég kinéztem egy 2 hét múlva lévő előadást, de nem mertem elhívni, mert bele se bírok gondolni, hogy 2 hét alatt hányszor tud megfordulni az ember tengelye körül a világ. Hétvégére is alig merek tervezni, nem hogy hetekre előre! Jó ideig tépelődtem, aztán végül el is feledkeztem az egészről.
Tegnap elhívott egy szeptemberi koncertre.
Lefagytam. Csak álltam, és bámultam. Valószínű nem ezt a reakciót várta. És gondolom arra se számított, hogy konkrétan érdekel az is, hanyadikán lesz - és nem a munkanapok miatt, hanem mert fejben gyorsan összeadtam, hány hétre előre tervez. Aztán megint lefagytam. Számon is kért, hogy esetleg nem szeretnék válaszolni? :D
Persze hogy szeretnék vele elmenni, egyértelmű, ezen nem kellett gondolkoznom. De csak remélni tudom (az alap negatív hozzáállásommal, minek is örülnék, inkább rettegek kicsit) hogy akkor is még minden olyan jó lesz, mint amilyen jó most. Mert most nagyon jó! :)
Később visszakérdeztem újra, hogy hanyadika a koncert? Majd a világ legtermészetesebb módján mondtam ki, ami már nagyon kikívánkozott, és tudom, hogy őt is annyira megérintette: Aznap leszünk majd két hónapja együtt! :-O
Ennyit a címkézésről, összejöttünk, már a legutolsó kis sejtjeim se hajlandóak tagadni. Most megyek és rettegek kicsit tovább attól, hogy elijesztem, elijeszt, elromlik, megunja, stb. stb. stb.
Közben azért igyekszem teljes mértékben átadni magam a boldogságnak, kiélvezni az utolsó cseppig, és elnyomni az aggódó énemet, hogy vajon meddig lesz ez még így?
(és itt jegyezném meg az olvasóim egy részének, hogy ne olvassátok tovább, lelki gyötrődés és pasi téma, a legszebb kombó)
Ez egyébként a barátkozásra is igaz - nem engedek magamhoz közel új embereket, a legközelebbi kollégáim kifejezetten zárkózott típusnak tartanak. A barátaim meg nagyon nem tartanak zárkózottnak :)
Minden esetre, egyértelmű hogy ez egy védekezési mechanizmus.
De mit csinál az ember lánya, ha egyébként bokáig bele tud remegni egy pillantásba is?
Tagad.
Nem hívjuk sehogy. Van Ő, meg én. Még csak nem is vagyunk, mert az már összetartozás, és a hideg kirázott tőle. Pláne nem vagyunk együtt. Maximum időt töltünk együtt, amit ismerkedésre szánunk, de nem vagyunk együtt.
Mondjuk, már ahogy kezdtem, az sem igaz... "nem hívjuk sehogy" - én nem hívom sehogy, Ő meg rám való tekintettel nem akarja hívni sehogy. Nem címkézünk, nem kategorizálunk. Csak... Vagyunk. (Itt most nem írnám le, hogy látszólag 5 sor alatt jutottam el a külön-külön van Ő, és vagyok én felállástól addig, hogy már azt írom, vagyunk. Ez a gyakorlatban nem 5 sornyi időbe telt.)
A barátaim már egy ideje röhögnek ezen a tagadáson, és azon is hogy felháborodok ahányszor többesszámban kérdezik meg "mi újság velünk?".
D. volt az első, aki 1 hét után röhögve közölte, hogy magamnak még hazudhatok talán egy hétig, de neki már biztos nem. Túl jól ismer.
Hogy jutok el a tagadástól addig, hogy elepedek azért hogy a barátnője lehessek? Magát a folyamatot persze nem tudom leírni, de hogy tépelődve, az biztos.
Tépelődve, és rettegve. Félve, hogy mi lesz holnap, egy hét múlva... hosszabb távban már rettegni sem tudok :D
Nemrég kinéztem egy 2 hét múlva lévő előadást, de nem mertem elhívni, mert bele se bírok gondolni, hogy 2 hét alatt hányszor tud megfordulni az ember tengelye körül a világ. Hétvégére is alig merek tervezni, nem hogy hetekre előre! Jó ideig tépelődtem, aztán végül el is feledkeztem az egészről.
Tegnap elhívott egy szeptemberi koncertre.
Lefagytam. Csak álltam, és bámultam. Valószínű nem ezt a reakciót várta. És gondolom arra se számított, hogy konkrétan érdekel az is, hanyadikán lesz - és nem a munkanapok miatt, hanem mert fejben gyorsan összeadtam, hány hétre előre tervez. Aztán megint lefagytam. Számon is kért, hogy esetleg nem szeretnék válaszolni? :D
Persze hogy szeretnék vele elmenni, egyértelmű, ezen nem kellett gondolkoznom. De csak remélni tudom (az alap negatív hozzáállásommal, minek is örülnék, inkább rettegek kicsit) hogy akkor is még minden olyan jó lesz, mint amilyen jó most. Mert most nagyon jó! :)
Később visszakérdeztem újra, hogy hanyadika a koncert? Majd a világ legtermészetesebb módján mondtam ki, ami már nagyon kikívánkozott, és tudom, hogy őt is annyira megérintette: Aznap leszünk majd két hónapja együtt! :-O
Ennyit a címkézésről, összejöttünk, már a legutolsó kis sejtjeim se hajlandóak tagadni. Most megyek és rettegek kicsit tovább attól, hogy elijesztem, elijeszt, elromlik, megunja, stb. stb. stb.
Közben azért igyekszem teljes mértékben átadni magam a boldogságnak, kiélvezni az utolsó cseppig, és elnyomni az aggódó énemet, hogy vajon meddig lesz ez még így?
szombat, augusztus 4
jáccótéri statisztika - mert imádom és vicces :D
Mivel az elmúlt években összesen nem volt szerintem 10 bejegyzésem, hiába van 11 rendszeres feliratkozott olvasóm - meg vagyok győződve róla, hogy a belvárosi jáccóteret már réges-rég nem olvassa senki.
Néha néha rápillantok a statisztikára, hogy rájöjjek, tévedek - és mindig nagyon mókás az eredmény, amit látok.
Például, az elmúlt 1 héten rengetegszer töltötték be a blogomat Kanadából:
Ráadásul, úgy tűnik, Kanada új a listán, mert globálisan így néz ki (és innen puszilok mindenkit):
Az olvasók forrása pedig egyértelmű: Google. Mindenki a keresőbe írja be, hogy jáccótér, ez normális, én is így működöm :D Második leggyakoribb forrás Ildi blogja, aki mögött csak hajszállal van lemaradva Imola (sok puszi mindkettőnek, Ti is megtaláljátok Őket nálam, itt jobb oldalt, Gomboca illetve a Virtuális kuckó tartozik hozzájuk <3)
A Google-be beírt keresőszavak, amikről az emberek idejutnak, mindig viccesek. Sokáig vezettek a dekorációs ötletek ( :D biztos örök olvasómmá váltatok, köszi! :D), ezt már régóta átvette a 'jáccótér' keresőszó, illetve sokan a nevemmel együtt keresnek rá. - Ez nagyon zavar. Mármint, hogy releváns találatnak kihozza a blogomat, mert nem kéne, szóval ezt újra kell majd bírálnom, mégis hogy történhet ilyen. Bár a blog és a nevem közös használatával érkeznek, szóval azért vakon szerintem a nevem alapján még mindig nem lehet beazonosítani a blogot.
További kedvenc keresőszavaim: dolgozószoba, lakáskiegészítők, és a legjobb: 21. századi szerelmes versek :D
Remélem mindenki megtalálta a számításait, akiket ide fújt a Google szele :)
Néha néha rápillantok a statisztikára, hogy rájöjjek, tévedek - és mindig nagyon mókás az eredmény, amit látok.
Például, az elmúlt 1 héten rengetegszer töltötték be a blogomat Kanadából:
Ráadásul, úgy tűnik, Kanada új a listán, mert globálisan így néz ki (és innen puszilok mindenkit):
A Google-be beírt keresőszavak, amikről az emberek idejutnak, mindig viccesek. Sokáig vezettek a dekorációs ötletek ( :D biztos örök olvasómmá váltatok, köszi! :D), ezt már régóta átvette a 'jáccótér' keresőszó, illetve sokan a nevemmel együtt keresnek rá. - Ez nagyon zavar. Mármint, hogy releváns találatnak kihozza a blogomat, mert nem kéne, szóval ezt újra kell majd bírálnom, mégis hogy történhet ilyen. Bár a blog és a nevem közös használatával érkeznek, szóval azért vakon szerintem a nevem alapján még mindig nem lehet beazonosítani a blogot.
További kedvenc keresőszavaim: dolgozószoba, lakáskiegészítők, és a legjobb: 21. századi szerelmes versek :D
Remélem mindenki megtalálta a számításait, akiket ide fújt a Google szele :)
Félelem és reszketés a jáccótéren
Nem mondom, hogy nagy rutinom van szakításokból. Vagy szakítás utáni újrakezdésből.
Az elmúlt 8 évben kijutott belőle 2. Illetve három, de ebből kettő azonos emberrel, váltott irányból :D
Amit mindig elfelejtek, és mindig újratanulok ilyenkor: Isten óvja a Férfit, aki közeledni mer hozzám.
Méginkább óvja, ha kissé közel is engedem magamhoz.
Nem szándékos. Nem direkt... de néha az elmúlt 10 év hisztériáját tudat alatt verem le egyetlen egy, új emberen.
Mennyi időnek kell eltelni két ember közt az életedben...? Relatív. Amennyi jól esik. Ha már jól esik valaki közeledése, akkor nem sietted el. Ha már nem a hátad közepére kívánod, és nem ütnéd le a vadidegent aki egy buliban megfogja a vállad (!) akkor jó úton jársz.
Ezen az úton nem sokszor, de párszor végigmentem már. Megtanultam, hogy egy kapcsolatot lehet gyászolni már akkor is, ha még benne vagy. (nem egészséges persze, rég abba kellett volna inkább hagyni). Megtanultam felismerni a saját jelzéseimet... hogy agresszív idegesség veszi úrrá magát rajtam ha egy idegen közeledni próbál. Hogy félek, nehogy elhívjon valaki valahova - mert nem akarom megbántani az elutasításommal. Hogy egyáltalán, tudom előre, hogy elutasítanám.
Aztán telik az idő, az élet rendje, mégtöbb bullshit stb.stb. :D
Van, aki hosszabb, van aki rövidebb ideig van egyedül. A hangsúly azon van, hogy mindkét időtáv borzasztóan relatív - neked kell eldönteni, hogy ideje van-e valakinek, vagy még nincs.
A Létrással lassan 2,5 hónapja szakítottunk, és a napokban telt el az 1 hónap, hogy már nem lakom nála. Mondanám, hogy döntse el mindenki maga, hogy most ez sok idő, vagy kevés, de leszarom, szóval nem kell eldöntenie másnak, az egyetlen ami fontos, hogy nekem jó.
Tudom, hogy már képes vagyok közel engedni magamhoz másokat. De isten óvja őket a hozzáállásomtól, amit az előző kapcsolataim generálnak bennem. Amúgy, ez itt marad a világhálón örökre... szóval ezúton is elnézést a többesszámért - egyetlen embert próbálok és akarok közel engedni magamhoz, és csak remélem, hogy nem menekül el. :)
Az elmúlt 8 évben kijutott belőle 2. Illetve három, de ebből kettő azonos emberrel, váltott irányból :D
Amit mindig elfelejtek, és mindig újratanulok ilyenkor: Isten óvja a Férfit, aki közeledni mer hozzám.
Méginkább óvja, ha kissé közel is engedem magamhoz.
Nem szándékos. Nem direkt... de néha az elmúlt 10 év hisztériáját tudat alatt verem le egyetlen egy, új emberen.
Mennyi időnek kell eltelni két ember közt az életedben...? Relatív. Amennyi jól esik. Ha már jól esik valaki közeledése, akkor nem sietted el. Ha már nem a hátad közepére kívánod, és nem ütnéd le a vadidegent aki egy buliban megfogja a vállad (!) akkor jó úton jársz.
Ezen az úton nem sokszor, de párszor végigmentem már. Megtanultam, hogy egy kapcsolatot lehet gyászolni már akkor is, ha még benne vagy. (nem egészséges persze, rég abba kellett volna inkább hagyni). Megtanultam felismerni a saját jelzéseimet... hogy agresszív idegesség veszi úrrá magát rajtam ha egy idegen közeledni próbál. Hogy félek, nehogy elhívjon valaki valahova - mert nem akarom megbántani az elutasításommal. Hogy egyáltalán, tudom előre, hogy elutasítanám.
Aztán telik az idő, az élet rendje, mégtöbb bullshit stb.stb. :D
Van, aki hosszabb, van aki rövidebb ideig van egyedül. A hangsúly azon van, hogy mindkét időtáv borzasztóan relatív - neked kell eldönteni, hogy ideje van-e valakinek, vagy még nincs.
A Létrással lassan 2,5 hónapja szakítottunk, és a napokban telt el az 1 hónap, hogy már nem lakom nála. Mondanám, hogy döntse el mindenki maga, hogy most ez sok idő, vagy kevés, de leszarom, szóval nem kell eldöntenie másnak, az egyetlen ami fontos, hogy nekem jó.
Tudom, hogy már képes vagyok közel engedni magamhoz másokat. De isten óvja őket a hozzáállásomtól, amit az előző kapcsolataim generálnak bennem. Amúgy, ez itt marad a világhálón örökre... szóval ezúton is elnézést a többesszámért - egyetlen embert próbálok és akarok közel engedni magamhoz, és csak remélem, hogy nem menekül el. :)
"Bántottak már eleget, volt hogy már sírni se volt erő"
A cím Kowalsky meg a Vega - Egy világon át.
Először azt akartam adni címnek, hogy Öngyógyító - ez talán kifejezőbb lenne ehhez a poszthoz. De... nincs akkora szükségem gyógyításra.
Jól vagyok.
A körülöttem lévő emberek (és persze én is) tesznek érte, hogy boldog legyek, és ez teljesül is :) szóval nem lehet okom a panaszra. Most mégis picsogok, mint egy 12 éves. És ennek nem is én vagyok az oka - hanem a Létrás.
Ismeritek a kifejezést, hogy egyik fülén be, a másikon ki... az elmúlt években számtalan sértés rohant át így a fejemen, balról jobbra. Aztán egyszer csak kiderül, hogy az agyam mégis figyel mindenre.
Tudom, hogy hazugságok. Tudom, hogy aki hozzámvágta, téved. Tudom, hogy nem lett, hogy nincs igaza.
Életképtelen vagyok?
Kisgyerek? Óvodás? Önállótlan?
Buta, akinek meg kell mondani mit tegyen?
Majd nem fog megállni a lábán, ha egyedül él? Nem lesz semmire pénze?
Ezeken én mindig jót derültem - bár szívszorító, ha az embernek olyan mond ilyet, akit tiszta szívéből szeret. De abban is segített, hogy rádöbbentsen, hogy ez nem kölcsönös. De azért inkább nevetség tárgya volt minden ilyen mondata. A barátaim véleménye fontos, közülük többen több, mint tíz éve követik elég közelről az életem. Ilyenkor remek terápia volt, ha ők felhívták a figyelmem rá, hogy gyakorlatilag 19 éves korom óta önellátó vagyok, önálló, felelősségteljes és fontos munkát végző felnőtt - szóval csak röhögjünk, hogy ki is az óvodás? ...
Sosem vettem magamra. Ahogy mondta - hogy egyáltalán ilyet tudott mondani, az a lelkemet tépte szét, de amit mondott... azt nem vettem komolyan. Nem fáj.
Ami viszont nagyon lélekrágó, hogy hiába bizonygattam, és most már nincs is mit bizonygatni... SOSEM fogja már beismerni, hogy tévedett.
Akkor sem, mikor a különélésünk 1. hónapja után kölcsön akart kérni tőlem. Az életképtelentől, az önállótlantól. Attól, aki majd biztos éhen fog halni ha egyedül él majd.
Ezzel az egésszel egy pillanatig se lenne szabad foglalkoznom - tudom. Neki nem is akarom mondani, nem akarok én már senkit se bántani. De hiába erősítem magamban a tudatot, hogy mennyire nem volt igaza... Kevés. Kevés, mert sosem fogom tudni neki bebizonyítani, hogy téved. Hogy nem is ismer. Hogy nem úgy ismer, aki vagyok. Élő példája ennek, hogy míg ő életképtelennek, addig a barátaim a legtalpraesettebbnek tartanak.
Nem elégtételt akarok, nem azt, hogy neki legyen rossz. Csak elfelejteni örökre, hogy éveken át az Ő szemén keresztül néztem magam, és kezdtem elhinni, amit mond rólam. Örök hálám érte, hogy az utolsó találkozásunkkor hozzám fordult segítségért - az én szemem felnyitotta. Közben meg az Ő szeme valószínűleg élete végégig csukva lesz velem kapcsolatban...
Az elmúlt évek rengeteg vidám pillanatot hordoztak magukban, amiért hálás vagyok. De ez a poszt most tökéletes mementó annak, mekkora traumát tud okozni a másik ember véleménye - és nem a véleménye fáj visszamenőleg... hanem hogy egy kibaszott nagy "sajnálom, tévedtem" életem végéig itt fog lógni a levegőben, megérdemelten, mégis kimondatlanul.
vasárnap, június 10
it's a beginning of a beautiful ...
2018. májusában, csaknem 5 év után szakítottunk Balázzsal.
Azt hittem, lesz ezzel kapcsolatban mondanivalóm, de lassan 1 hónap telt el, és még mindig nincs.
Valószínűleg emlékezni fogok rengeteg ideig mindenre, amit elrontottunk, ami bántott, ami sértett, és csak remélni tudom hogy a jó dolgok is eszembe fognak jutni.
Rólunk............ róla és rólam ennyit.
Már csak én vagyok. Ezt írhatnám szomorúan, vidoran... de csak tényként mondom. Az ember számtalanszor tudja úgy érezni, hogy most van a leges-leges-leginkább egyedül. Aztán később mégis beigazolódik, hogy lehetsz még ennél is magányosabb.
Mus bármelyik pillanatban életet adhat a keresztlányomnak, egy fantasztikus új élet! Nekik eszükbe se jutok, érthető módon. Van néhány barátom, akik viszont mellettem állnak, és sokról tényleg a bajban derül ki, hogy igazi barátok.
Ezt általában negatív hangnemben, egy barátságot temetve szokták mondani. De már egészen biztos vagyok benne, hogy azzal, hogy Balázst elvesztettem, új barátokat kaptam.
Egyszer majd biztos közel is fogom engedni őket magamhoz.
Azt hittem, lesz ezzel kapcsolatban mondanivalóm, de lassan 1 hónap telt el, és még mindig nincs.
Valószínűleg emlékezni fogok rengeteg ideig mindenre, amit elrontottunk, ami bántott, ami sértett, és csak remélni tudom hogy a jó dolgok is eszembe fognak jutni.
Rólunk............ róla és rólam ennyit.
Már csak én vagyok. Ezt írhatnám szomorúan, vidoran... de csak tényként mondom. Az ember számtalanszor tudja úgy érezni, hogy most van a leges-leges-leginkább egyedül. Aztán később mégis beigazolódik, hogy lehetsz még ennél is magányosabb.
Mus bármelyik pillanatban életet adhat a keresztlányomnak, egy fantasztikus új élet! Nekik eszükbe se jutok, érthető módon. Van néhány barátom, akik viszont mellettem állnak, és sokról tényleg a bajban derül ki, hogy igazi barátok.
Ezt általában negatív hangnemben, egy barátságot temetve szokták mondani. De már egészen biztos vagyok benne, hogy azzal, hogy Balázst elvesztettem, új barátokat kaptam.
Egyszer majd biztos közel is fogom engedni őket magamhoz.
Levél a családapának
Szia!
Tudom, nem kellene írnom erről. Nem is kérted, mégis megígértem, hogy sose fogok beleszólni az életetekbe. Továbbra sem szeretnék, de vannak dolgok, amik belülről kezdenek szétrágni, ha nem adom ki magamból. Kizárólag azért merek itt neked, rólad, az életedről írni, mert tudom, hogy sosem fogod elolvasni.
Ki kell adnom magamból, ahogy neked is ki kellett valakinek öntened a szíved. A titkod a miénk marad, becsszó. De nem tudom magamban feldolgozni, meg kell csócsálnom, szavakba kell öntenem a véleményem, az érzéseim. Neked továbbra sem szeretném elmondani, mert semmi közöm hozzá.
De tudjátok hogy van ez. Még a híradó híreiről is éles véleményt alkotunk... hát még egy barátunk életéről.
Minden nemű egyezés a valósággal a véletlen műve - és ezt most azoknak írom, akik olvassák :)
Szóval hejhó! Mióta legutóbb beszéltünk erről, szinte csak erre tudok gondolni. Hogy hogy lehetsz. Miért van ez így, és hogyan érezheted magad most?
Te, aki 10 éve mindent megtesz a családjáért, aki felnevel 3 csodaszép gyereket. Aki mellett mindig ott állt élete szerelme. Az a nő, aki képes volt neked kiskaput adni. Kiskaput, a családotokból.
Innentől már nem tudom tényszerűen kezelni a helyzetet - ezért is nem beszélgetek veled róla. Életed szerelme képes volt neked azt mondani, hogy bátran feküdj le azzal titokban, akivel csak szeretnél.
Döbbenet.
Még mindig ez az első mély érzelem, ami elönt, ha erre gondolok. Sosem merem majd megmondani neked, hogy mit gondolok erről, olyan szomorú. Nagyon sallangmentesen és igazán naívan úgy tudom megfogalmazni, hogy aki képes ilyet mondani a párjának, az nem szereti. Ez nem szeretet, képtelen vagyok rá hogy azt képzeljem, az.
Bejött a Düh is. Mondhatják, hogy jófejség, lazaság, móka, de nem szeretet. És nem azért, mert úgy gondolom, hogy nem szeretheti a másikat az, aki ilyen 'engedékeny' (a másik érdekeit/igényeit tartja szem előtt? milyen odaadó) - egész egyszerűen ha én SZERETEK valakit, akkor belepusztulok a GONDOLATÁBA is, hogy mással legyen együtt, nem hogy még felhatalmazást adjak rá.
Kétségek. Kétségekkel teli az egész történet. Mivel nem vagyok hajlandó beleszólni, befolyásolni a te véleményed, ezért nem is tudom, szerinted van-e még otthon szeretet. Mindig úgy gondoltam, hogy te nagyon szereted őt. Amikor az engedményről meséltél, akkor is. Látszik ez.
De aki ilyen ajánlatot ad gyermekei apjának? ... na erről nem fogunk beszélgetni.
Lehet nincs már szeretet se. Talán boldogság még van. Téged többnyire boldognak látlak, őt szerencsére nem látom sehogy. Ha boldogság van, elengeded a füled mellett, hiszen meg sem fontoltad az ajánlatát. Borzasztóan érzed magad, amit nagyon sajnálok. De teljesen meg tudom érteni. Riasztó, életidegen helyzet ez, amit a 3 gyerek mellé még a nyakadba kaptál, mint lidérc.
A gyerekek a mindened. Azt mondtad, sose hagynád őket ott, és ezért is nagyra becsüllek. De ez azt is jelenti, hogy már elgondolkoztál rajta.
...
Nem tudom, hogy mennyire kell elgondolkozni ezen. Jobban jársz, ha soha többet nem gondolsz az engedélyedre, és arra, hogy vajon mi volt a másik célja ezzel. Igyekezz boldog lenni, főleg, ha most nem vagy az a helyzettől. Ha ott akarsz maradni, maradj boldogan. De a gyerekeid ne úgy emlékezzenek majd rád, aki boldogtalanul szenvedett az anyjuk mellett. Lehet, hogy ez döbbentett rá, hogy problémáitok vannak? És akkor mi van. Nyisd ki a szád, oldjátok meg együtt, vagy gyere rá, ha egyedül akarod megoldani. Attól félsz, a másik majd ellened neveli a gyerekeket?
Van egy rossz hírem. Ha te ezt nézed ki a gyerekeid anyjából - az megint csak elég szomorú.
És most, hogy ezek a dolgok kirágták magukat belőlem, megyek, és foglalkozom kicsit más nyomora helyett a sajátommal is.
Tudom, nem kellene írnom erről. Nem is kérted, mégis megígértem, hogy sose fogok beleszólni az életetekbe. Továbbra sem szeretnék, de vannak dolgok, amik belülről kezdenek szétrágni, ha nem adom ki magamból. Kizárólag azért merek itt neked, rólad, az életedről írni, mert tudom, hogy sosem fogod elolvasni.
Ki kell adnom magamból, ahogy neked is ki kellett valakinek öntened a szíved. A titkod a miénk marad, becsszó. De nem tudom magamban feldolgozni, meg kell csócsálnom, szavakba kell öntenem a véleményem, az érzéseim. Neked továbbra sem szeretném elmondani, mert semmi közöm hozzá.
De tudjátok hogy van ez. Még a híradó híreiről is éles véleményt alkotunk... hát még egy barátunk életéről.
Minden nemű egyezés a valósággal a véletlen műve - és ezt most azoknak írom, akik olvassák :)
Szóval hejhó! Mióta legutóbb beszéltünk erről, szinte csak erre tudok gondolni. Hogy hogy lehetsz. Miért van ez így, és hogyan érezheted magad most?
Te, aki 10 éve mindent megtesz a családjáért, aki felnevel 3 csodaszép gyereket. Aki mellett mindig ott állt élete szerelme. Az a nő, aki képes volt neked kiskaput adni. Kiskaput, a családotokból.
Innentől már nem tudom tényszerűen kezelni a helyzetet - ezért is nem beszélgetek veled róla. Életed szerelme képes volt neked azt mondani, hogy bátran feküdj le azzal titokban, akivel csak szeretnél.
Döbbenet.
Még mindig ez az első mély érzelem, ami elönt, ha erre gondolok. Sosem merem majd megmondani neked, hogy mit gondolok erről, olyan szomorú. Nagyon sallangmentesen és igazán naívan úgy tudom megfogalmazni, hogy aki képes ilyet mondani a párjának, az nem szereti. Ez nem szeretet, képtelen vagyok rá hogy azt képzeljem, az.
Bejött a Düh is. Mondhatják, hogy jófejség, lazaság, móka, de nem szeretet. És nem azért, mert úgy gondolom, hogy nem szeretheti a másikat az, aki ilyen 'engedékeny' (a másik érdekeit/igényeit tartja szem előtt? milyen odaadó) - egész egyszerűen ha én SZERETEK valakit, akkor belepusztulok a GONDOLATÁBA is, hogy mással legyen együtt, nem hogy még felhatalmazást adjak rá.
Kétségek. Kétségekkel teli az egész történet. Mivel nem vagyok hajlandó beleszólni, befolyásolni a te véleményed, ezért nem is tudom, szerinted van-e még otthon szeretet. Mindig úgy gondoltam, hogy te nagyon szereted őt. Amikor az engedményről meséltél, akkor is. Látszik ez.
De aki ilyen ajánlatot ad gyermekei apjának? ... na erről nem fogunk beszélgetni.
Lehet nincs már szeretet se. Talán boldogság még van. Téged többnyire boldognak látlak, őt szerencsére nem látom sehogy. Ha boldogság van, elengeded a füled mellett, hiszen meg sem fontoltad az ajánlatát. Borzasztóan érzed magad, amit nagyon sajnálok. De teljesen meg tudom érteni. Riasztó, életidegen helyzet ez, amit a 3 gyerek mellé még a nyakadba kaptál, mint lidérc.
A gyerekek a mindened. Azt mondtad, sose hagynád őket ott, és ezért is nagyra becsüllek. De ez azt is jelenti, hogy már elgondolkoztál rajta.
...
Nem tudom, hogy mennyire kell elgondolkozni ezen. Jobban jársz, ha soha többet nem gondolsz az engedélyedre, és arra, hogy vajon mi volt a másik célja ezzel. Igyekezz boldog lenni, főleg, ha most nem vagy az a helyzettől. Ha ott akarsz maradni, maradj boldogan. De a gyerekeid ne úgy emlékezzenek majd rád, aki boldogtalanul szenvedett az anyjuk mellett. Lehet, hogy ez döbbentett rá, hogy problémáitok vannak? És akkor mi van. Nyisd ki a szád, oldjátok meg együtt, vagy gyere rá, ha egyedül akarod megoldani. Attól félsz, a másik majd ellened neveli a gyerekeket?
Van egy rossz hírem. Ha te ezt nézed ki a gyerekeid anyjából - az megint csak elég szomorú.
És most, hogy ezek a dolgok kirágták magukat belőlem, megyek, és foglalkozom kicsit más nyomora helyett a sajátommal is.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)