Első nyúlkarácsony :)

lassan 1 hónappal karácsony után, már nagyon ideje lenne a karácsonyi időszakról is írni kicsit :D akartam én eddig is, nem arról van szó, hogy érnie kellett, csak egyszerűen nehéz megtalálni azt a kombinációt, amikor egyszerre van időm és kedvem is írni :) most egész más témáról akarok blogolni, ezért eszembe jutott, hogy a karácsony kimaradt, ezt pótlom alant :)

Először is a december tele volt naaaaagy eseményekkel amiket régóta vártam és izgultam miattuk :) december 14-én volt a céges karácsonyi rendezvény, amit én már 6. éve jobban várok, mint magát a karácsonyt :D még akkor is, ha nem fog történni semmi extra (tavaly tudtam hogy ki kell mennem a színpadra, ilyesmi extrákra gondolok) még akkor is tudok izgulni előtte, hogy milyen lesz, mi fog történni, mit jelentenek be, stb. - és akkor most ehhez az alap izgalomhoz jött hozzá az, hogy Nyuszival (aki mint tudjuk, Házinyúl) nagyközönség előtt 'debütáltunk'. Így már tényleg csak az nem tudja, hogy egy pár vagyunk, aki ... hát ... szóval, szerintem mind a 220 kollégánk tudja. A coming out ténye nem zavart, a pletykákból a többség már biztos tudta, a főnökeink tőlünk tudták, de azért féltem a vezérigazgatók tekintetétől, mert (sajnos-nem sajnos) mindkettőnkkel képben vannak, hogy kik vagyunk. szerintem végül ránk se néztek (ámítom csak magam :D ... én nem mertem rájuk nézni) egy kivétellel, amire egy jó ideig emlékezni fogok, hogy néhány pohár bor után karon ragadtam Nyuszit, és kézenfogva elrángattam a folyosón az instant fényképező gépig - és természetesen az egyik vezér pont akkor botlott belénk, és csak egy nagy vigyorral és egy hangos "szióóó" köszönéssel nyugtázta a jelenetünket. Már hazafelé ment. Ha 3 másodperccel később indulunk el, nem futunk össze :D

Persze ez sem egy nagy dolog. senki sem harapta le a fejünket, max pozitív visszajelzéseket kaptunk és kapunk azóta is, csak... én ilyen izgulós vagyok na! :) Maga a rendezvény jó volt, a buli is, bár a cipővel úgy elnyomtam a lábam, hogy még 1 hét múlva sem teljesen éreztem a nagylábujjam... de mit tegyek, vörös bőr tűsarkú :D 

Rögtön másnap belecsaptunk az igazi lecsóba, ugyanis Zé élete eléggé felgyorsult idén, így hát kedves majdnemegyetlen bátyám elvette feleségül a sógornőmet (még nagyon szoknom kell :D) és egyben a leendő unokahúgom édesanyját :D így leszek én hamarosan nagynéni a sógornő pozíció mellé :))))))))  éééééééés ennek kapcsán volt lehetősége Nyuszinak gyakorlatilag 10 perc leforgása alatt megismerni bátyámat, (akkor még csak leendő) sógornőmet, másik bátyámat, néhány gyerekkori barátjukat, apukámat, apu feleségét, nagybátyámat, nagynénémet, apu testvérét (és feleségét és azok gyerekeit és unokáit), ... szóval, anyukámon és keresztanyámon kívül, illetve a legfontosabb holland uncsitesómékon kívül gyakorlatilag az egész családomat. És bírta :) és örült :) és élvezte :)

Az esküvő nem volt extra, nem is kell, a lagzi csak vacsora volt a 6 hónapos kismamára tekintettel, így nem volt egy hatalmas buli, de nem is kell. Saját magamnak sokkoló volt ekkora dózis a családomból, ilyen töményen, így elég hamar haza is jöttünk végülis. 

Karácsonykor szenteste Nyuszinál gyűltünk, ahelyett hogy reggeltől a bátyjával és sógornőjével díszítettük volna a fát, nekik még dolguk akadt a házuk táján, így a nap nagy részében kettesben díszítettünk Nyusszal :) Énekeltünk, főleg az általam végtelenített zenéket, meg sokat röhögtünk - ez persze nem az éneklés miatt volt, hanem mert ilyenek vagyunk :D Közben iszogattunk cidert meg ilyesmi :) ünnepi ebédre már összegyűltünk Nyuszi anyukája, bátyja és sógornője tekintetében :) aztán meghittség is volt, zenehallgatás, csodáltuk a szerintünk gyönyörű fát, ajándékoztunk :) Leírom, mert nehéz évekkel később visszaemlékezni, én meg szeretek, szóval magamnak kedvezek az ajándék listával :) Nyuszifültől kaptam 4 törülközőt (leginkább szürke árnyalatok, imádom), egy weather station-t (mert 50-60% a pára a kis lakásomban még 3 pára fogó készülékkel is :( ... meg mert már vissza akarta kapni a sajátját gondolom :D) éééés egy Doreenka nyakláncot, aki egy ezüst kézműves, és egyedi nyakláncokat gyárt :) nem is akármilyet kaptam, hanem olyat amire évek óta (10?) vágyom már: a Donnie Darko c. sci-fi filmből (egyik hatalmas kedvencem) Frank, a nyúlcsontváz jelmezes karakter feje. Konkrétan egy nyúl koponya *______* 

Szóval Ő itt Frank, azért mutatom, mert kiderült, hogy hiába a 2001-es kultfilm, kb senki se látta :D Nézzétek meg!!!!!!

Anyukájától kaptam egy nokedli szaggatót (ez egy geg köztünk :D) és egy memóriahabos párnát, mert valaki megsúgta neki, hogy szeretnék ilyet *____* az a valaki is kapott :D A sógornőjétől meg bátyjától pedig egy nagggyon puha és nagy és szépséges szürke-kék sálat kaptam :) Úgy láttam, Ők is örültek annyira az ajándékoknak, mint én :))))))))

Karácsony második napján apuhoz és a feleségéhez voltunk hivatalosak, Zével és Zsanival (meg a pocaklakóval :)) együtt. Másik bátyám eközben Amsterdamban ünnepelt :D Szóval együtt leutaztunk Veresegyházra, megebédeltünk, jól viselkedtünk, hazajöttünk. Jó volt velük, de 3 óra pont elég volt ott :$ Nyuszi nagyon aranyos volt ismét mindenkivel :) 

Aznap még este karácsonyoztam Mucival is <3.

Aztán Nyuszi dolgozott a két ünnep között, majd szilveszter napján sikerült még összehoznunk Musiékhoz egy látogatást, már nagyon szerettem volna, ha Nyuszi megismeri Must, meg Cucut meg Mimit a kis keresztlányom, aki pont akkor volt fél éves :))))) Hiába találkozunk keveset már, mégis Musi a legrégebbi barátom, és nagyon jól esett, hogy nagyon szimpatikus volt nekik Nyuszi, és ahogy néztem ez kölcsönös :))) Szóval ott is szuper volt.

Éééés hogy tényleg 2 hét alatt kb. az összes családtagommal és ismerősömmel megismerkedhessen Nyuszó, szilveszterre átmentünk Mucihoz Timcsivel meg Norbival - mondjuk velük már találkozott korábban párszor, csak Muci udvarlója volt mindenkinek új :) Így a szilveszter éjszakája is igazán jól telt, iszogattunk és közben IGEN társasjátékot játszottunk ami szuper dolog! Tippelni kell a többiek válaszára mindenféle általános és furcsa kérdésre... Így derült ki, hogy egy zombiapokalipszis során, ha Nyuszi zombi lenne, akkor én megölném - ő viszont engem nem. Mi bizonyíthatja leginkább a szerelmünket? Nem is az, hogy Ő nem tudna megölni, hanem hogy mikor látta, hogy én megölném, odabújt és azt mondta, hogy én tenném jól :P <33333

együttes egyedfejlődés

Nyuszival 5 hónapja boldogítjuk egymást, amit nyár végéig biztos, hogy egyikünk se gondolt volna soha. (na jó, ő talán remélte :D)
Együtt fejlődünk, változunk, tervezünk. Még mindig imádom minden percem vele tölteni, és még mindig nagyon kevés időt tudunk együtt tölteni. Mondanám, hogy így időszerű volt, hogy elgondolkozzunk az összeköltözésen, de erről igazából már nagyon régóta ábrándozunk :)
Ő várhatóan télen költözik el, nekem júliusban jár le az 1 éves albérletem.
Költöztem már össze és laktam is együtt pasimmal korábban, de mégis, mind más volt.
Cézivel (sziaaaaa!) gyakorlatilag egy véletlen felszabadult lakás kapcsán, nem túl mély ötlettől vezérelve, inkább a lehetőséggel élve (de persze nagyon szívesen) költöztünk össze. Létrással pedig már másfél éve együtt laktunk, mire összejöttünk.
Így hát kimaradt egy fontos fázis eddig az életemből: Az, hogy nagyon vágyjak rá, hogy együtt éljek valakivel.
(kitekintés, de ez nem teljesen igaz, mert Kacsával fél évig terveztük a szuper kis kollégiumi összekötözésünk, ami tényleg szuper 3 hónap volt aminek az vetett véget hogy Cézivel költöztem össze :D de Kacsa mégis csak lány! :D)
Szóval, most izgalmas várakozás és vágyakozás van - hogy majd egyszer ugyanoda menjünk haza, és minden reggel együtt keljünk :))))))

néma gyereknek anyja sem látja a fától az erdőt

Vettem egy mély levegőt.
Aztán még egyet.
Aztán néhány hónapig ventiláltam.
Majd vettem még egy nagy levegőt, és elhívtam beszélgetni a csoportvezetőmet.
Idén már úgy se fogok kínosabb beszélgetést előidézni (amikor a Házinyúllal való kapcsolatunkat meséltem el neki, az olyan volt, mint mikor a kis kamasz lány vallja be a szüleinek hogy már nem szűz.) szóval ennél kellemetlenebb témám már nem lesz idén, szóval itt volt az ideje fizetés emelést kérni.
Nem fájt, nem volt kellemetlen. Csak nekem mindig hatalmas erőfeszítés és rákészülés kell az ilyesmi megbeszélésekhez :D A rákészülést úgy kell érteni, hogy több barátommal és a Házinyúllal is rágattam a témát sokáig (amíg mély levegőket vettem) hogy mit szeretnék mondani, hogy hangzik ez, mit fognak majd szólni jajj - szóval csak zsinnyegtem, de attól még biztos hogy jót tett, hogy sokat beszéltem róla.
Egy dolgot nem tisztáztam igazából Nyuszival se, a barátaimmal se, mert valamiért úgy gondoltam hogy az nem is olyan fontos; az összeget, hogy mennyivel szeretnék havonta többet hazavinni.
Tényleg, gyakorlatilag engem se foglalkoztatott, hogy mennyi lenne reális, mekkora összeggel lennék elégedett - ha már kicsit több, mint most, az is győzelem, nem?
Egy szó mint száz, megtaláltam a legfeszültebb időszakomat a héten, és mikor már tényleg úgy voltam vele, hogy rosszabb már nem lehet, akkor gondoltam egyet, elővettem a számológépet, pötyörésztem, aztán szóltam az illetékesnek, hogy szánjon rám három percet.
Szerintem nagyon szolid, visszafogott és szerény voltam, 15%-os fizetésemelést kértem.
És nagyon szeretnek, fontos vagyok nekik, elégedettek a munkámmal és szeretnek velem dolgozni, így hát meg is kaptam :)
Persze lehetnék bátrabb, meg tudom, hogy nem kell ebből nagy ügyet csinálni, de ilyen alkat vagyok, sok mély levegővel és rákészüléssel. Életem első fizetésemelés kérése minden esetre happy end.
Az elmúlt években hozzá voltam szokva, hogy egyértelmű volt a fizetésemelésem, bele volt kalkulálva a szerződésembe, vagy folyamatosan új pozíciót kaptam, amihez egyértelmű fizuemelés is járt. Aztán olyan pozícióba kerültem, ahonnan nem láttam tisztán az anyagi fejlődésemet.
Idén többször gondoltam rá, hogy milyen jó lenne, ha csak úgy hirtelen megkínálnának egy kicsit több pénzzel. Persze rögtön rájöttem, hogy ha a saját főnököm lennék, miért adnék magamnak több pénzt, ha ennyiért is remekül dolgozom? :D
Egy kolléga néhány hete ugyanígy filozofált hangosan, hogy de jó lenne ha kapnánk fizetés emelést! ... Akkor is csak arra tudtam gondolni, hogy aki nem kér, nem kap... Ő akkor ki is fejtette, hogy szerinte a mi főnökünk nem olyan, hogy csak egyikünknek emelje a fizetését, hanem biztos akkor mindenkinek megtenné (hárman vagyunk). Ő lehet, hogy azt is hiszi, hogy ugyanannyit keresünk mindhárman, holott az csak valami isteni véletlen lehetne... na mindegy, ez csak úgy mozgatta a fantáziám annyira, hogy leírjam :D

kis színes

A munkám elmondhatatlanul összetett; random ad hoc feladatok sokasága között rutinműveletek bukkannak elő, hogy az állandóság tévképzetét keltsék. Igazából valószínűleg csak azért vesszük észre, hogy telik az idő, mert vannak fix feladataim fix napokon.

Péntekenként mi hárman írjuk a céges heti híreket, ez azért elég állandó, illetve írni akkor írjuk mikor időnk van rá, de péntekenként én szerkesztem és szórom szét (meg csinálok még 4-5 más dolgot még a hírekkel de nem is traktálnék senkit igazából :D). Rencsi innovációja, hogy már több mint 1 éve minden heti hírünk végére ír egy kis színest, tudjátok, mint híradó végén a baby pandák, csak ő az aktuális hét jeles napjairól emlékezik meg (az Ízi rájder, öcsém az egyik kedvencem, de az eheti a magyar nyelv napjáról szól). 

Mivel péntek is van, és amúgy is ma történt, hoztam nektek egy kis színest, ami vélhetőleg rajtam kívül senkit se fog izgatni, de nekem nagyon melengeti a lelkem :)

Történt ugyanis, hogy drága Házinyúl szobafogságban van és most épp távolságtartási végzés* van érvényben, mert jogászként mindegyismilyen vizsgát kell tennie ami miatt már lassan 1 hete nem láttam. Ma kiszabadult a szép őszi időbe pihenni kicsit (elment bevásárolni), és felhívott, majd mikor nem vettem fel eszeveszett üzengetésbe kezdett, majd mikor visszahívtam azonnal mondta hogy nézzem meg az üzeneteimet: Ajándékot talált Miminek, a keresztlányomnak! És igazából mindegy is hogy nézem-e már, mert már bedobálta őket a kosarába. És látom? van 6 féle, de ő pont azt a hármat dobálta be, amit kép alapján én is kiválasztottam volna. Aztán még lelkesen hozzátette, hogy gondolta majd együtt odaadjuk neki :))))))))) én őt annyira nagyon!!! :))))))) <3

*egy Facebook-os csoportban találtam rá Ivády Gáborra, akiről fogalmam sincs hogy kicsoda, de iszonyatosan jó haikukat ír. Az insta meg ismer, ezért felajánlotta, hogy kövessem, és azóta sem bántam meg. Tőle származnak az alábbiak, ami csak úgy jön ide, hogy most távolságtartási végzés van a Házinyúl és köztem, de egyébként meg közeltartási szokott:
"közeltartási
végzésem van, nem mehetsz
egy hétnél messzebb
_
Párkapcsolati alapjog. Az Érzelmi törvény 69. paragrafus összes bekezdése kimondja, hogy határozatlan idejű érzelmi kötődés esetén felek kötelesek legalább hetente egyszer eggyé válni. Az "eggyé válás" fogalma nincs külön szabályozva, mert metafizikai értelmezés révén törvényi szabályozás nem létezik rá (jelenleg még művészeti kategória), így annak részleteiről a felek külön, ki nem mondott megállapodásban egyeznek meg. Hetente. Megegyezés híján nem történik semmi. Semmi!"

Harmónikában vagyunk

Tudom, hogy teljesen mindegy, hogy mások mit gondolnak rólam, vagy ezesetben rólunk a Házinyúllal - de vannak szívmelengető pillanatok, amik megérdemlik azt, hogy emlékezzünk rájuk akkor is, ha csak szimplán mások véleményét tükrözi. Valahol mégiscsak jó azt hallani, hogy kívülről is az látszik rajtunk, amit mi érzünk belülről :)

Aki lemaradt, annak itt most ismét tisztáznám, hogy Hny-al egy cégnél dolgozunk. Ez nem jelenti azt, hogy össze vagyunk nőve benn is, sőt, mindenki végzi a dolgát, max néhány hetente úgy adódik, hogy együtt ebédelünk. (azért ilyen ritkán, mert egyébként neki is és nekem is megvan a 2-3 külön kis csapata akikkel a leggyakrabban együtt eszünk)

Nincs a homlokunkra írva, hogy egy pár vagyunk, de azért a visszajelzések alapján ha egy légtérbe kerülünk, enélkül is elég egyértelműen látszik rajtunk :)

Nemrég egy közös ebédünk után egy kollégám kifejtette, hogy még abból is, hogy egymáshoz se szóltunk, csak Hny szó nélkül mosogatott én meg törölgettem az edényeket, még abból is sugárzott belőlünk az összetartozás :))))

Tegnap este pedig iszogatós-beszélgetős-élménybeszámolós estét terveztünk Hny néhány barátjával és azok barátaival és barátnőivel és kiskutyáival és... :D Viszont a helyválasztást elnézte a szervező, így üvöltő zene mellé sikerült csak asztalt foglalni, szóval a beszélgetős-élménybeszámolós rész elmaradt, cserébe ittunk. Én nem vagyok egy táncos lábú, sőt, ritkán veszem rá magam hogy elmenjek valahova kifejezetten táncikálás céljából. Viszont olyan jó zenék voltak, hogy ültemben is folyamatosan táncoltam xD A szocializálódás így viszont maximum a 2-3 legközelebb ülő emberre szűkült, de mikor már nulla hangom nem volt, akkor leginkább már csak Hny-t szórakoztattam a 'táncolásommal'. Nyilván egyértelműen látszott rajtunk, hogy együtt vagyunk, de sose gondoltam volna, hogy valaha lesz olyan, hogy egy vadidegen nő odahajol csak azért, hogy azt közölje, hogy mennyire nagyon aranyosak vagyunk együtt :))))

Tanulság nincs, és még csak nem is meglepőek ezek a dolgok - összetartozunk, és nagyon aranyosak vagyunk, tudtuk ezt mi eddig is. De azért nem gondoltam, hogy ez másoknak is ennyire átjön :)

Az első három hónap

Több ismerősöm rendszeresen emlegeti, hogy a kapcsolat első 3 hónapjában minden kiderül... azon áll, vagy bukik az egész, és ha három hónapig minden rendben, akkor jó eséllyel az úgy is maradhat.
Ezzel kapcsolatban én végtelenül szkeptikus vagyok - túl sok  kapcsolatom élte már meg vidáman a 3 hónapot, hogy aztán még 3 hónappal, vagy évvel később valami elromoljon... inkább úgy fogalmaznék, hogy ha az első 3 hónap rossz, akkor az már nem lesz jobb.

Úgy telt el ez a 3 hónap, mint egy szempillantás, de bizonyos szempontból mégis olyan érzés, mintha legalább fél év lenne, és akkor abba most nem megyek bele, hogy annyi minden történt a Házinyúllal, velem, velünk együtt is, mint másokkal hosszú évek alatt sem. Gyakorlatilag most még furán hangzik, de időben a kapcsolatunk felét olyan dolgok tették ki, amik rendesen próbára tettek külön-külön is mindkettőnket, és a kapcsolatunkat is - mégis, úgy érezzük hogy a kapcsolatunkra ez mégsem volt különösebb hatással, ami szuper felismerés. Nem fogok konkrétumokat írni, mert felesleges, ezt az időszakot garantáltan nem fogom elfelejteni soha. Ami fontos viszont, hogy azt se felejthetem el, hogy Hny mennyire mellettem állt, támogatott, segített és bátorított akkor amikor arra volt szükségem, ha kértem ha nem, lelkileg és fizikailag is velem volt. Egyértelművé vált (és szerencsére szintén nem az események hatására), hogy nagyon szeretjük egymást. :)))))

Az együtt töltött idő relatív. Nem tudom, hogy valaha is lehetne 'sok'. Azt nem mondom, hogy sose elég, mert keresem az ideális egyensúlyt (mert hajlamos lennék összenőni vele), néha napokig nem látjuk egymást, vagy max munka után hazafelé, néha 1-2 napot egyhuzamban együtt töltünk. A múlt héten először tartottunk maratoni együttlétet (nem olyat :D), pedig egyáltalán nem terveztük.
Azelőtt héten vasárnap ment haza tőlem, munkában azért persze láttuk egymást meg ebédeltünk együtt, de úgy volt, hogy csak csütörtökön alszik nálam, aztán valószínű még hétvégén valamikor. Ebből viszont véletlenek sorozata miatt (persze :D) maraton kerekedett.
Szerdán este fél tízkor végzett az irodában - ezért mondtam, hogy mivel én közelebb lakom, és már egy jó ideje van nálam ruhája, aludjon itt. Szimplán praktikus okokból :D A csütörtök már meg volt beszélve, ezért maradt a terv, akkor én aludtam nála, és mivel szombatra állatkert volt a program, ami mellett lakom, ezért szimplán praktikus okokból pénteken megint Hny aludt nálam :)
Szombaton állatkerteztünk többek között, majd nálam aludtunk. Vasárnap ebédre várt minket az anyukája, aztán én mentem Mucival találkozni, és bár ez sem volt tervben, este megint nála aludtam. Szimplán praktikus okokból egyébként, mert a hétfői terv az volt, hogy új seprűt veszek, az OBIhoz meg Ő lakik közelebb :D Szóval ma vásárolgattunk, aztán Fringe maratont tartottunk (rekord lassan néztük meg a 2. évadot amúgy) és hétfő este jöttem haza a szép új seprűmmel. Oké, szerda-csütörtök-péntek csak munka után voltunk együtt, de akkor is kvázi 5 napot egyhuzamban, ami az eddigi heti 1-2 esetleg 3 éjszakához képest valóban maraton. És minden perce csodajó volt :) A legfurcsább szerintem mindkettőnknek az, hogy mennyire természetes volt. :)

Így történt, hogy volt alkalmam teljeskörűen kiélni, hogy mostanság egy hatalmas romantikus érzelemgombóc vagyok (biztos nincs köze hozzá :D) és megtörtént az első szerelmi vallomás is, az alábbi 2 másodperces párbeszéd formájában:
- szerinted szeretjük egymást?
- szerintem igen.
A második már szebb volt, de ennél szebb nem kell soha :))))))))))

még egy, akinek a szíve dobban, köszönöm, hogy elmondhattam

még egy, akinek a bőre paplan, köszönöm, hogy elmondhattam...

Változatosság kedvéért dallamtapadás, ez most mindegy is, hogy micsoda, mert senki se fogja ismerni... de: DikiD - Használj. (egyébként az internet csodája, hogy amit nem igazán akarsz eltüntetni tudatosan, az örökre ott marad, szóval Youtube-on rájuk lehet keresni)

Házinyúlság van :)

Nagyon ijesztő, mert nagyon jó. Nagyon közel vagyunk egymáshoz, mert nagyon hasonlítunk. Nagyon sokkoló, mert nagyon kötődünk. Nagyon félünk, mert nagyon fontos a másik...
Ez persze most csak csajos nyekergés, azért ne értse senki úgy, hogy a kapcsolatunkat azzal töltjük, hogy azon gondolkozunk, mikor veszítjük el egymást... csak a tudatosítás fázisa olyan romantikus! És most nem az amerikai romantika fogalmára gondolok, hanem az általam olyan nagyra tartott és szeretett irodalmi romantikára. (Megvan a fiatal pár esete akik meghaltak volna egymásért...?)
Szóval, szép lassan azt hiszem, egymásba szeretünk, anélkül, hogy kimernénk mondani, anélkül, hogy kockáztatni mernénk, hogy a másik mit válaszol, anélkül, hogy egyáltalán akarnánk... Házinyúl nem is igazán hisz a szerelemben, mint olyanban - én meg... hát... "Ünnepélyesen fogadom, hogy nem leszek többé szerelmes..." szóval, hiszek én benne, hogy létezik, de azt is tudom, mennyire fáj. Így végül arra jutottam, hogy a tudatom nem engedi meg a lelkemnek azt a könnyelműséget, hogy teljesen átadjam magam a szerelem érzésének.

De ha a tekintetétől is kiráz a hideg... akkor azért kezdj gyanakodni...

Korábban már írtam erről, de most megint kikívánkozik, hogy milyen változatos befejezései lehetnek annak a mondatnak, amit úgy kezd az ember, hogy szeretlek... Szeretlek simogatni! A kezemben tartani! Magamhoz ölelni! A testemhez szorítani! ... de azért valamivel minden szeretleket illik befejezni. Egyelőre. Aztán meglátjuk. Én leginkább most azt szeretem, hogy bármit meg tudunk beszélni. Az időzítésen még csiszolhatnék, mert ha nekem minden áron megbeszélni valóm van, az egészbiztos hogy egy munkanap előtt, kora hajnali órában kezdődik el.... :D

Vagyunk

Bozasztó, hogy mennyire tudom félteni a sosem volt függetlenségem. Borzasztó, hogy mennyire tudok rettegni attól, hogy valaki fontossá válik az életemben.

(és itt jegyezném meg az olvasóim egy részének, hogy ne olvassátok tovább, lelki gyötrődés és pasi téma, a legszebb kombó)

Ez egyébként a barátkozásra is igaz - nem engedek magamhoz közel új embereket, a legközelebbi kollégáim kifejezetten zárkózott típusnak tartanak. A barátaim meg nagyon nem tartanak zárkózottnak :)
Minden esetre, egyértelmű hogy ez egy védekezési mechanizmus.

De mit csinál az ember lánya, ha egyébként bokáig bele tud remegni egy pillantásba is?

Tagad.

Nem hívjuk sehogy. Van Ő, meg én. Még csak nem is vagyunk, mert az már összetartozás, és a hideg kirázott tőle. Pláne nem vagyunk együtt. Maximum időt töltünk együtt, amit ismerkedésre szánunk, de nem vagyunk együtt.
Mondjuk, már ahogy kezdtem, az sem igaz... "nem hívjuk sehogy" - én nem hívom sehogy, Ő meg rám való tekintettel nem akarja hívni sehogy. Nem címkézünk, nem kategorizálunk. Csak... Vagyunk. (Itt most nem írnám le, hogy látszólag 5 sor alatt jutottam el a külön-külön van Ő, és vagyok én felállástól addig, hogy már azt írom, vagyunk. Ez a gyakorlatban nem 5 sornyi időbe telt.)

A barátaim már egy ideje röhögnek ezen a tagadáson, és azon is hogy felháborodok ahányszor többesszámban kérdezik meg "mi újság velünk?".
D. volt az első, aki 1 hét után röhögve közölte, hogy magamnak még hazudhatok talán egy hétig, de neki már biztos nem. Túl jól ismer.

Hogy jutok el a tagadástól addig, hogy elepedek azért hogy a barátnője lehessek? Magát a folyamatot persze nem tudom leírni, de hogy tépelődve, az biztos.
Tépelődve, és rettegve. Félve, hogy mi lesz holnap, egy hét múlva... hosszabb távban már rettegni sem tudok :D

Nemrég kinéztem egy 2 hét múlva lévő előadást, de nem mertem elhívni, mert bele se bírok gondolni, hogy 2 hét alatt hányszor tud megfordulni az ember tengelye körül a világ. Hétvégére is alig merek tervezni, nem hogy hetekre előre! Jó ideig tépelődtem, aztán végül el is feledkeztem az egészről.
Tegnap elhívott egy szeptemberi koncertre.
Lefagytam. Csak álltam, és bámultam. Valószínű nem ezt a reakciót várta. És gondolom arra se számított, hogy konkrétan érdekel az is, hanyadikán lesz - és nem a munkanapok miatt, hanem mert fejben gyorsan összeadtam, hány hétre előre tervez. Aztán megint lefagytam. Számon is kért, hogy esetleg nem szeretnék válaszolni? :D
Persze hogy szeretnék vele elmenni, egyértelmű, ezen nem kellett gondolkoznom. De csak remélni tudom (az alap negatív hozzáállásommal, minek is örülnék, inkább rettegek kicsit) hogy akkor is még minden olyan jó lesz, mint amilyen jó most. Mert most nagyon jó! :)

Később visszakérdeztem újra, hogy hanyadika a koncert? Majd a világ legtermészetesebb módján mondtam ki, ami már nagyon kikívánkozott, és tudom, hogy őt is annyira megérintette: Aznap leszünk majd két hónapja együtt! :-O

Ennyit a címkézésről, összejöttünk, már a legutolsó kis sejtjeim se hajlandóak tagadni. Most megyek és rettegek kicsit tovább attól, hogy elijesztem, elijeszt, elromlik, megunja, stb. stb. stb.

Közben azért igyekszem teljes mértékben átadni magam a boldogságnak, kiélvezni az utolsó cseppig, és elnyomni az aggódó énemet, hogy vajon meddig lesz ez még így?

Félelem és reszketés a jáccótéren

Nem mondom, hogy nagy rutinom van szakításokból. Vagy szakítás utáni újrakezdésből.
Az elmúlt 8 évben kijutott belőle 2. Illetve három, de ebből kettő azonos emberrel, váltott irányból :D
Amit mindig elfelejtek, és mindig újratanulok ilyenkor: Isten óvja a Férfit, aki közeledni mer hozzám.
Méginkább óvja, ha kissé közel is engedem magamhoz.

Nem szándékos. Nem direkt... de néha az elmúlt 10 év hisztériáját tudat alatt verem le egyetlen egy, új emberen.

Mennyi időnek kell eltelni két ember közt az életedben...? Relatív. Amennyi jól esik. Ha már jól esik valaki közeledése, akkor nem sietted el. Ha már nem a hátad közepére kívánod, és nem ütnéd le a vadidegent aki egy buliban megfogja a vállad (!) akkor jó úton jársz.
Ezen az úton nem sokszor, de párszor végigmentem már. Megtanultam, hogy egy kapcsolatot lehet gyászolni már akkor is, ha még benne vagy. (nem egészséges persze, rég abba kellett volna inkább hagyni). Megtanultam felismerni a saját jelzéseimet... hogy agresszív idegesség veszi úrrá magát rajtam ha egy idegen közeledni próbál. Hogy félek, nehogy elhívjon valaki valahova - mert nem akarom megbántani az elutasításommal. Hogy egyáltalán, tudom előre, hogy elutasítanám.

Aztán telik az idő, az élet rendje, mégtöbb bullshit stb.stb. :D

Van, aki hosszabb, van aki rövidebb ideig van egyedül. A hangsúly azon van, hogy mindkét időtáv borzasztóan relatív - neked kell eldönteni, hogy ideje van-e valakinek, vagy még nincs.

A Létrással lassan 2,5 hónapja szakítottunk, és a napokban telt el az 1 hónap, hogy már nem lakom nála. Mondanám, hogy döntse el mindenki maga, hogy most ez sok idő, vagy kevés, de leszarom, szóval nem kell eldöntenie másnak, az egyetlen ami fontos, hogy nekem jó.

Tudom, hogy már képes vagyok közel engedni magamhoz másokat. De isten óvja őket a hozzáállásomtól, amit az előző kapcsolataim generálnak bennem. Amúgy, ez itt marad a világhálón örökre... szóval ezúton is elnézést a többesszámért - egyetlen embert próbálok és akarok közel engedni magamhoz, és csak remélem, hogy nem menekül el. :)

it's a beginning of a beautiful ...

2018. májusában, csaknem 5 év után szakítottunk Balázzsal.
Azt hittem, lesz ezzel kapcsolatban mondanivalóm, de lassan 1 hónap telt el, és még mindig nincs.
Valószínűleg emlékezni fogok rengeteg ideig mindenre, amit elrontottunk, ami bántott, ami sértett, és csak remélni tudom hogy a jó dolgok is eszembe fognak jutni.

Rólunk............ róla és rólam ennyit.

Már csak én vagyok. Ezt írhatnám szomorúan, vidoran... de csak tényként mondom. Az ember számtalanszor tudja úgy érezni, hogy most van a leges-leges-leginkább egyedül. Aztán később mégis beigazolódik, hogy lehetsz még ennél is magányosabb.
Mus bármelyik pillanatban életet adhat a keresztlányomnak, egy fantasztikus új élet! Nekik eszükbe se jutok, érthető módon. Van néhány barátom, akik viszont mellettem állnak, és sokról tényleg a bajban derül ki, hogy igazi barátok.
Ezt általában negatív hangnemben, egy barátságot temetve szokták mondani. De már egészen biztos vagyok benne, hogy azzal, hogy Balázst elvesztettem, új barátokat kaptam.
Egyszer majd biztos közel is fogom engedni őket magamhoz.

Levél a családapának

Szia!
Tudom, nem kellene írnom erről. Nem is kérted, mégis megígértem, hogy sose fogok beleszólni az életetekbe. Továbbra sem szeretnék, de vannak dolgok, amik belülről kezdenek szétrágni, ha nem adom ki magamból. Kizárólag azért merek itt neked, rólad, az életedről írni, mert tudom, hogy sosem fogod elolvasni.

Ki kell adnom magamból, ahogy neked is ki kellett valakinek öntened a szíved. A titkod a miénk marad, becsszó. De nem tudom magamban feldolgozni, meg kell csócsálnom, szavakba kell öntenem a véleményem, az érzéseim. Neked továbbra sem szeretném elmondani, mert semmi közöm hozzá.
De tudjátok hogy van ez. Még a híradó híreiről is éles véleményt alkotunk... hát még egy barátunk életéről.

Minden nemű egyezés a valósággal a véletlen műve - és ezt most azoknak írom, akik olvassák :)

Szóval hejhó! Mióta legutóbb beszéltünk erről, szinte csak erre tudok gondolni. Hogy hogy lehetsz. Miért van ez így, és hogyan érezheted magad most?
Te, aki 10 éve mindent megtesz a családjáért, aki felnevel 3 csodaszép gyereket. Aki mellett mindig ott állt élete szerelme. Az a nő, aki képes volt neked kiskaput adni. Kiskaput, a családotokból.

Innentől már nem tudom tényszerűen kezelni a helyzetet - ezért is nem beszélgetek veled róla. Életed szerelme képes volt neked azt mondani, hogy bátran feküdj le azzal titokban, akivel csak szeretnél.

Döbbenet.
Még mindig ez az első mély érzelem, ami elönt, ha erre gondolok. Sosem merem majd megmondani neked, hogy mit gondolok erről, olyan szomorú. Nagyon sallangmentesen és igazán naívan úgy tudom megfogalmazni, hogy aki képes ilyet mondani a párjának, az nem szereti. Ez nem szeretet, képtelen vagyok rá hogy azt képzeljem, az.
Bejött a Düh is. Mondhatják, hogy jófejség, lazaság, móka, de nem szeretet. És nem azért, mert úgy gondolom, hogy nem szeretheti a másikat az, aki ilyen 'engedékeny' (a másik érdekeit/igényeit tartja szem előtt? milyen odaadó) - egész egyszerűen ha én SZERETEK valakit, akkor belepusztulok a GONDOLATÁBA is, hogy mással legyen együtt, nem hogy még felhatalmazást adjak rá.

Kétségek. Kétségekkel teli az egész történet. Mivel nem vagyok hajlandó beleszólni, befolyásolni a te véleményed, ezért nem is tudom, szerinted van-e még otthon szeretet. Mindig úgy gondoltam, hogy te nagyon szereted őt. Amikor az engedményről meséltél, akkor is. Látszik ez.
De aki ilyen ajánlatot ad gyermekei apjának? ... na erről nem fogunk beszélgetni.

Lehet nincs már szeretet se. Talán boldogság még van. Téged többnyire boldognak látlak, őt szerencsére nem látom sehogy. Ha boldogság van, elengeded a füled mellett, hiszen meg sem fontoltad az ajánlatát. Borzasztóan érzed magad, amit nagyon sajnálok. De teljesen meg tudom érteni. Riasztó, életidegen helyzet ez, amit a 3 gyerek mellé még a nyakadba kaptál, mint lidérc.
A gyerekek a mindened. Azt mondtad, sose hagynád őket ott, és ezért is nagyra becsüllek. De ez azt is jelenti, hogy már elgondolkoztál rajta.

...

Nem tudom, hogy mennyire kell elgondolkozni ezen. Jobban jársz, ha soha többet nem gondolsz az engedélyedre, és arra, hogy vajon mi volt a másik célja ezzel. Igyekezz boldog lenni, főleg, ha most nem vagy az a helyzettől. Ha ott akarsz maradni, maradj boldogan. De a gyerekeid ne úgy emlékezzenek majd rád, aki boldogtalanul szenvedett az anyjuk mellett. Lehet, hogy ez döbbentett rá, hogy problémáitok vannak? És akkor mi van. Nyisd ki a szád, oldjátok meg együtt, vagy gyere rá, ha egyedül akarod megoldani. Attól félsz, a másik majd ellened neveli a gyerekeket?
Van egy rossz hírem. Ha te ezt nézed ki a gyerekeid anyjából - az megint csak elég szomorú.

És most, hogy ezek a dolgok kirágták magukat belőlem, megyek, és foglalkozom kicsit más nyomora helyett a sajátommal is.