Először azt akartam adni címnek, hogy Öngyógyító - ez talán kifejezőbb lenne ehhez a poszthoz. De... nincs akkora szükségem gyógyításra.
Jól vagyok.
A körülöttem lévő emberek (és persze én is) tesznek érte, hogy boldog legyek, és ez teljesül is :) szóval nem lehet okom a panaszra. Most mégis picsogok, mint egy 12 éves. És ennek nem is én vagyok az oka - hanem a Létrás.
Ismeritek a kifejezést, hogy egyik fülén be, a másikon ki... az elmúlt években számtalan sértés rohant át így a fejemen, balról jobbra. Aztán egyszer csak kiderül, hogy az agyam mégis figyel mindenre.
Tudom, hogy hazugságok. Tudom, hogy aki hozzámvágta, téved. Tudom, hogy nem lett, hogy nincs igaza.
Életképtelen vagyok?
Kisgyerek? Óvodás? Önállótlan?
Buta, akinek meg kell mondani mit tegyen?
Majd nem fog megállni a lábán, ha egyedül él? Nem lesz semmire pénze?
Ezeken én mindig jót derültem - bár szívszorító, ha az embernek olyan mond ilyet, akit tiszta szívéből szeret. De abban is segített, hogy rádöbbentsen, hogy ez nem kölcsönös. De azért inkább nevetség tárgya volt minden ilyen mondata. A barátaim véleménye fontos, közülük többen több, mint tíz éve követik elég közelről az életem. Ilyenkor remek terápia volt, ha ők felhívták a figyelmem rá, hogy gyakorlatilag 19 éves korom óta önellátó vagyok, önálló, felelősségteljes és fontos munkát végző felnőtt - szóval csak röhögjünk, hogy ki is az óvodás? ...
Sosem vettem magamra. Ahogy mondta - hogy egyáltalán ilyet tudott mondani, az a lelkemet tépte szét, de amit mondott... azt nem vettem komolyan. Nem fáj.
Ami viszont nagyon lélekrágó, hogy hiába bizonygattam, és most már nincs is mit bizonygatni... SOSEM fogja már beismerni, hogy tévedett.
Akkor sem, mikor a különélésünk 1. hónapja után kölcsön akart kérni tőlem. Az életképtelentől, az önállótlantól. Attól, aki majd biztos éhen fog halni ha egyedül él majd.
Ezzel az egésszel egy pillanatig se lenne szabad foglalkoznom - tudom. Neki nem is akarom mondani, nem akarok én már senkit se bántani. De hiába erősítem magamban a tudatot, hogy mennyire nem volt igaza... Kevés. Kevés, mert sosem fogom tudni neki bebizonyítani, hogy téved. Hogy nem is ismer. Hogy nem úgy ismer, aki vagyok. Élő példája ennek, hogy míg ő életképtelennek, addig a barátaim a legtalpraesettebbnek tartanak.
Nem elégtételt akarok, nem azt, hogy neki legyen rossz. Csak elfelejteni örökre, hogy éveken át az Ő szemén keresztül néztem magam, és kezdtem elhinni, amit mond rólam. Örök hálám érte, hogy az utolsó találkozásunkkor hozzám fordult segítségért - az én szemem felnyitotta. Közben meg az Ő szeme valószínűleg élete végégig csukva lesz velem kapcsolatban...
Az elmúlt évek rengeteg vidám pillanatot hordoztak magukban, amiért hálás vagyok. De ez a poszt most tökéletes mementó annak, mekkora traumát tud okozni a másik ember véleménye - és nem a véleménye fáj visszamenőleg... hanem hogy egy kibaszott nagy "sajnálom, tévedtem" életem végéig itt fog lógni a levegőben, megérdemelten, mégis kimondatlanul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése