A testi, vagy szellemi fogyatékos gyerekek, fiatalok tündériek. életkortól, betegségtől, habitustól függően.
az átlag ember mikor kiskrapekként szocializálódott, nem igazán találkozott ilyen gyerekekkel, és épp ezért a többség nem tudja őket helyesen kezelni, vagy ami rosszabb, egyenesen fél tőlük.
szerencsés vagyok, mert bár sosem volt az ismeretségi körömben ilyesfajta kisbeteg, valamilyen belső megérzésből meglepően jól kezelem őket. persze nem tudom leírni, miért, mitől jó, mert nekem így természetes, de tudom, hogy jól teszem a dolgom.
Nem hallottam tőlük egyetlen egy csá!-t se, viszont hallottam csókolom!-ot, sziát.
Nem hallottam tőlük egyetlen egy hűbazdmeg!-et, kurvajó!-t sem, viszont hallottam olyanokat, hogy ez nagyon szuper!, és hogy nagyon élveztem, nagyon tetszik!.
Nem tolakodnak, türelmesek, engedelmesek, barátságosak, és mérhetetlenül kedvesek.
illedelmesek, főképp. köszönnek, meghallgatnak, követik az utasítást, és megköszönnek mindent, amit csak kapnak, még akkor is, ha ez csak egy egyszerű információ.
És amikor egy kevesebb, mint 3 négyzetméteres szobába bezársz 3 egészséges, és 3 beteg gyereket, egyetlen egy pettyes labdával néhány percre, akkor ott csoda születik. az egészséges gyerekeken látszott, hogy meglepődtek, feloldódtak, és tanultak valamit az életről. és nem csak a Coriolis erő hatását érezték át, hanem ennél sokkal, de sokkal többet.
arra a pár percre én is megálltam, és csak mosolyogva figyeltem őket. lehet nagyzolásnak venni, de én komolyan gondolom, hogy ma 3 kisgyerek felé kitártam egy szebb világ ajtaját.
lehet ezt így is csinálni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése