elvétve

néha átértékelődnek a dolgok, aztán vissza, aztán megint át, megint vissza, de ami szomorú, hogy csak miattam. és mikor ezt beláttam, rájöttem, hogy akkor semmi értelme visszaértékelődni. (...)

egy olyan ember, akiért az életemet adnám már elég rég óta nem mutat felém semmi érdeklődést, de mindig mentegetem -mert szeretem-, hogy ő ilyen, önző, tudja magáról, nem változtat rajta, tehát, _ő ilyen_.
de rájöttem, hogy semmi értelme. mert mentegethetem őt úszógumival, mentőcsónakkal, bármivel, ha utána, mikor behúzom a csónakba, ő egy laza mozdulattal berúg engem a tengerbe. (...)

nem értem, miért nem érti, mi bánt engem. az bánt, hogy életem legnehezebb szakaszában vagyok, amit el is mondtam neki pár hónapja, és azóta gyakorlatilag egyetlen egyszer sem keresett, hogy mi újság, hogy vagyok. az én olvasatomban a barát az, akire támaszkodhatok. ha tudom, hogy neki baja van, akkor igyekszem segíteni rajta, ha tudok. (...)

mindezt megspékelte azzal, hogy mikor lebasztam, mert tényleg nagyon szarul vagyok miatta, felháborodott, és gúnyosan, hogy eleget tegyen a sérelmeimnek, megkérdezte, hogy vagyok.

ezzel tökéletesen bemutatta azt, hogy egyáltalán nem érdeklem. (...)


átértékeltem a baráti kapcsolataimat. eddig két embert hittem, tartottam igazi barátomnak. sosem hasonlítgattam őket egymáshoz, eddig. a két ember közül az egyik ilyen (lásd felül), a másik meg olyan, hogy pár hónapja zokogva felhívtam, azonnal átjött, és azóta is (és előtte is) mellettem áll. gyakran keres, én is őt, gyakran találkozunk, bár ő non-stop dolgozik, a szabadidejében mellékállásban van, de szakít rám időt. én dolgozom, tanulok, apuval vagyok, Cézével vagyok, az irodában besegítek, a barátaim (!) után koslatok, az egyikkel tudunk is találkozni. mert mindenkinek arra van ideje, amire szeretné.

feladtam a koslatást, bár nagyon fáj, mert szeretem őt........