monológ

2 nap Párizsban. Igazság szerint teljesen felejthető film, a felénél el is aludtam, és az 50 százalékában franciául beszélnek.
de az utolsó pár perc mindent visz:

Összefoglalva a négy órás vitánkat: Nem könnyű egy kapcsolatban élni, igazán megismerni a másikat, elfogadni őt minden terhével. Jack bevallotta, attól fél, elhagyom ha igazán megismerem. Ha az igazi, meztelen valóját mutatja nekem. Két év után rájött, hogy csöppet sem ismer, és én sem őt. És hogy őszintén szeressük egymást, tudnunk kell egymásról az igazat, még ha nehéz is elviselni.
Úgyhogy elmondtam neki az igazat, azaz hogy sosem csaltam meg, és azt is hogy Mathio-nél jártam délután. Csöppet sem haragudott, mivel semmi sem történt, természetesen. (...)
Megmondtam hogy nem tudok életem végééig egy emberrel élni. Ez hazugság, de ezt mondtam neki.
Megkérdezte, úgy vagyok-e a férfiakkal mint mókus a mogyoróval, gyűjtögeti a nehéz téli napokra. Ezt viccesnek találtam. Aztán mondott valamit amivel megbántott. A hangnem brutálisan megváltozott. Aztán félreértettem valamit. Úgy értettem, már nem szeret, és hogy szakítani akar.
Mindig megdöbbent, amikor az emberek az őrült imádatból eljutnak a semmibe. A semmibe. Ez annyira fáj. Amikor úgy érzem elakarnak hagyni, az a rossz szokásom, hogy előbb szakítok, nehogy a másik mondja ki.
És most itt vagyunk. Ez is eljött, egy újabb elpocsékolt szerelem.
Pedig ezt őszintén szerettem.
Amikor arra gondolok, hogy vége, és soha többé nem látom így... Persze majd véletlenül összefutunk, ő egy másik nővel, én egy másik pasival, úgy teszünk, mintha sosem lettünk volna együtt... Aztán egyre kevesebbet gondolunk a másikra, míg nem végképp elfelejtjük egymást. Szinte teljesen.
Nálam mindig így megy: szakítás, depresszió, ivászat, szex.
Egyik pasi jön a másik után, csakhogy elfelejtsem az Igazit. Aztán pár hónap totál üresség után újra megpróbáljuk megkeresni az igazit. Kétségbe esve keressük mindenütt, és két év magány után rátalálunk az új szerelemre, és esküszünk, hogy ő az igazi, mígnem ő is ugyanúgy elmegy.
Eljön az a pillanat, mikor már nem tudsz túljutni egy újabb szakításon.
És ha az illető többnyire halálra csesztet, akár az együttlét 60 százalékában, akkor sem tudsz nélküle élni.
És ha minden reggel arra ébredsz, hogy az arcodba prüszköl... hát igen...
Akkor is jobban esik, mint bárki másnak a csókja.

ezután a monológ után már nincs szöveg. csak egy félperces bejátszás, ahol táncolnak, ölelkeznek, és nevetnek. happy end.