nem is szeretnék csalni, mert akkor legalább én lennék a hibás, így meg csak a sorsot lehet csesztetni ha valami elromlik.
ez most főképp Zakkantnak szól, mert mindig ő jut eszembe erről a versről (mert neki az egyik kedvence):
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
szóval most játszmák jönnek mennek, viharok támadnak föl és alszanak ki örökre, és félek, hogy veszteni fogok, mint egyébként mindig. azt akartam írni, hogy ezt a játékot nem nekem találták ki, de igazából egyik emberi játszmát se. sokkal inkább szeretném az életem egy olyan világban élni, ahol az emberek kimondanak minden mondhatót (Varró Dani: Randi), mert akkor nem kellene gondolkozni, hogy mibenlétem konstatáljam (sic!). mennyivel egyszerűbb lenne, ha mindenki mindig mindenben teljesen őszinte lenne úgy, hogy nem állna fenn a veszélye annak, hogy sérül.. túlidealizálom az életet, ez van. azt hiszem, azért játszom rosszul, mert jól esik végtelenül őszintének lenni az emberekkel, és általában nem a várt eredményt kapom.
ezt meg Hobo írta Jim Morrison verseskötetének (A zenének vége) fülszövegére ((el kéne már megint olvasni)):
Én mindig szerelmes leszek abba, aki olyan, mint amilyen
Én szeretnék lenni
És ha bántják, az mindig én vagyok
De ha olyan lennék, mint te és te olyan lennél, mint én
Nem változna semmi
Így hát maradjunk ilyenek
_________________________________________
Szóval mostanában a fejem tele van gondolatokkal, foszlányokkal, emberekkel és emlékekkel, dalszövegekkel, versekkel, ritmusokkal, rigmusokkal...
és mindeközben baromira nem érek rá semmire, pedig nem ártana rendezni ezt a hatalmas káoszt.
az ilyesfajta káoszra gondolok, minthogy ilyen zenék jutnak eszembe (meg Tatabánya, 2005 körülről)
ki érti ezt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése